Mielőtt a romák Európába való érkezésének történetéről
beszélnénk, tudnunk kell, milyen források alapján tesznek a történettudósok
megállapításokat.
A történelem ismeretszilánkokból próbálja meg összeállítani
az általa vizsgált kort. Romák Európába érkezésük előtt Rendkívül kevés forrás
maradt fenn arról a kb. 1000 évről, mely a romák őshazájukból való elindulása
és Európába érkezése között eltelt.
A mai ember
gondolkodásmódja, világlátása egészen más, mint azoké, akik annak idején lejegyezték
azokat az ismereteket, melyek számukra voltak fontosak. A történészek így csak
utólag tudnak kérdéseket gyártani a fennmaradt adatokhoz, leírásokhoz. A romák
eredetéről szóló feltételezések közül az egyik legismertebb, hogy i. sz. 700 és
1000 között Indiából indult útnak egy népcsoport. Ennek lehetséges oka az
iszlámterjeszkedés volt. Mohamed bir Kasszim i. sz. 712-ben elfoglalta
Szindhet, majd Mahmud 1001-ben Pandzsáb legnagyobb részét. Egy 1126-ban
keletkezett történeti írás szerint a kalifák Örményországba és Szíriába
telepítették a cigányok vélhető őseit. Arról azonban nincs adat, hogy pontosan
kiket és mikor telepítettek a kalifák Nyugatra, a legkevesebbet arról tudjuk,
hogy e csoport hány főből állhatott. Amikor Timur-Lenk mongol uralkodó 1398-ban
betört Indiába, onnan a cigányokat Szamarkandba, a székesfővárosba hajtatta.
Később - valószínűleg - az oszmán törökökkel együtt jutottak el a
Balkán-félszigetre. Ha tehát a mai romák ősei Indiából származnak, az
elvándorlás kezdete semmiképpen sem tehető egyetlen időpontra, hanem több
hullámban történt: évszázadok hosszú sora alatt vándoroltak Nyugatra különböző
kultúrájú, életmódú és létszámú csoportok.
A Cigányok középkori megjelenésével kapcsolatban egyetlen
pontos adat sem áll rendelkezésünkre. A korabeli balkáni okiratok már mind jelen lévő csoportként jelölik meg a
cigányokat. Merész, de nem kizárt azon
lehetőség feltételezése, hogy a cigányok nem Indiából vándoroltak Európába,
hanem az indogermán népek őshazájából, vagyis Közép-Ázsiából. Mindez nagy
valószínűséggel a népvándorlások idején történt (i. sz. 200-400 körül), amikor
a barbár törzsek megjelentek a római provinciák városainál: 245-ben a germánok
áttörték a limest. Egy másik feltételezés szerint a cigányok Indiából való útra
kelésének időpontja akkorra tehető, amikor árja népek az évezred elején (i. sz.
1000 körül) behatoltak a Hindusztáni-félszigetre, délebbre szorítva az ott
őslakos dravidákat. Abul-Kászem Manszúr Firdauszi perzsa költő (i. sz.
940-1025) említi Királyok könyve című munkájában, hogy Bahram Gur perzsa király
(i. sz. 420-438) az ind Shankal királytól tizenkétezer lurit hivatott, hogy
azok zenével szórakoztassák őt és sok csapástól sújtott népét. Egy másik
történetíró 950 körül tízezer zottról tesz említést perzsa királyok történetéről
írt könyvében: a király e több ezer embernek földet, vetőmagot és jószágot
adott, melyet azonban azok feléltek, ezért a király haragjában "világgá
küldte" őket. Sokan vélik felfedezni a lurik és zottok személyében a mai
európai romák őseit. A bizonytalanság olyan nagy, hogy abból az időből, amikor
a romákról már írásbeli megemlékezések állnak rendelkezésünkre, sem tudjuk
biztosan, hogy valóban a mai romákról van-e szó.
A cigány/roma népesség Európa területén A XV. században a
Kelet-Római Császárság megrendülése és a Török Birodalom előrenyomulása egybe
esik a cigányok/romák újabb vándorlási hullámának megindulásával. A
Magyarországon ekkor megjelent cigány/roma népesség jelentős része a Német
Birodalom, Svájc, Franciaország területére vándorolt tovább, igazoló
dokumentumuk a Zsigmond király által kiadott menlevélhez hasonló volt. Ebből az
időből maradt ránk 4 írásos emlék, amelyeket az ország 4 különböző helyén adtak
ki: Buda, Szepes, Pécs és Bécsújhely. Ebből arra következtethetünk, hogy ez időben
az ország szinte minden területén fordultak már meg cigány/roma csoportok. A
cigány/roma népesség viszonylag háborítatlanul vándorolhatott a kelet-európai
országokban, azonban nyugat-európában már ekkor sem voltak elnézőek velük
szemben. Nem egy ország területéről kitiltották, sok helyen üldözték őket. Ezt
a hozzáállást erősített az egyház magatartása is, amikor eretneknek, veszélyes
varázslóknak kiáltotta ki őket. Az 1400-as évek végén már több országban,
köztük Svájcban is törvények szabályozták a cigány/roma népességre vonatkozó
politikát. Tilos volt elszállásolni őket, 1525-ben törvényt hoztak
kitoloncolásukról. Az eddigi pénzbeli támogatás, amelyet a cigányok/romák a
helyi hatóságoktól kaptak a megélhetésüket segítendő, mostantól egyetlen célra
szolgált - minél messzebb juttatni őket, lehetőleg az ország határain kívülre.
I. Maximilian német-római császár ennél is messzebbre ment üldözésükben, több
rendeletben kémeknek nevezi őket és azonnali kitoloncolásukat és minden kiadott
menlevél visszavonását rendeli el. A helyzet Franciaországban sem kedvezőbb,
XII. Lajos 1504-ben érvényteleníti a cigányok birtokában lévő menleveleket, és
helyenként megindul a kiűzésük. Néhány évvel később törvény tiltja
letelepedésüket az ország területén. IX. Károly nem elégszik meg a teljes
cigány/roma népesség kitoloncolásával, hanem testi fenyítésre, gályarabságra
ítéli őket. Spanyolországban kis mértékben kedvezőbb volt a helyzetük. A
kitoloncolás mellett megjelenik a letelepedés, mint alternatíva - vagy
elhagyják az országot, vagy letelepednek és tisztességes életmódot folytatnak.
Minden más esetet, illetve a lopást is gályarabsággal büntették. Az akkori
Európai szinte valamennyi országában hoznak törvényeket, rendeleteket a
cigány/roma népesség kitoloncolásáról, letelepítéséről (Portugália,
Olaszország, Vatikán, stb.) Ezek közül az egyik legszigorúbb az 1534-es milánói
rendelet, amely a cigányokat/romákat törvényen kívülinek deklarálja, megfosztva
őket minden polgári jogtól, illetve az ellenük elkövetett bűntetteket nem minősíti
törvényszegésnek. A mai Románia területén, Moldvában és Havasalföldön a
cigány/roma népesség évszázadokon keresztül rabszolgasorsban élt a egyházi és
földesúri birtokokon egészen a XIX. század közepéig. Az akkori törvények
szerint azok a nem-cigányok is rabszolgákká váltak, akik cigányokkal/romákkal
házasodtak össze. Az állam tulajdonában lévő rabszolgák nem voltak
földterülethez kötve, folytathatták vándorló életmódjukat. Feltételezések
szerint ezeknek a rabszolga sorba kényszerített népcsoportok leszármazottjai a
mai beás cigányok, akik ma Közép-Európa délkeleti részén (Horvátország,
Magyarország, Románia) és Délkelet-Európában (Bulgária, Görögország) élnek. Ez
a hosszú tartózkodás Románia területén adhat magyarázatot a beások nyelvi
helyzetére is, akik a román nyelv nyelvújítás előtti dialektusát beszélik,
amely aztán önálló nyelvként fejlődött tovább, bővült szókincse. Valószínűleg
ez a nyelvcsere és a beások megváltozott kulturális sajátossága adja annak a
vitának a táptalaját, amely szerint a beások nem „igazi” cigányok/romák. Az
európai hatalmak a XVI. század második felére felismerték, hogy erőszakos, a
kitoloncolást preferáló politikájuk nem hozza meg a kívánt eredményeket, ezért
taktikát változtattak. Az üldözést felváltotta egy, az asszimilációra,
letelepítésre törekvő politika, amely eleinte szintén nem vezetett sikerre - a
cigányok/romák nem szándékoztak önszántukból feladni identitásukat. Ekkor vált
általánossá az erőszakos asszimilációs politika több európai országban, köztük
Romániában, Spanyolországban.
Az országok egyre kegyetlenebb törvényeket hoztak, volt
olyan ország, ahol a törvények értelmében valakinek a cigány volta elegendő
okot szolgáltatott a kivégzésre, kivéve, ha az illető gyermek volt. A kivégzést
csak az kerülhette el, aki megtagadta cigány mivoltát, letelepedett,
„tisztességes” munkát vállalt, „tisztességes” nyelvet beszélt, ennek megfelelő
életmódot folytatott. 1592-ben Angliában teljes vagyonelkobzással és halállal
büntettek minden cigányt, akiket módszeresen felkutattak és letartóztattak. Egy
korabeli írás szerint 1596-ban egy 196 személyből álló csoportot fogtak el,
akik közül 106 felnőtt fizetett halállal „cigányságáért”, a többieket kivétel
nélkül kiutasították az országból. Ezt a törvényt csak az 1700-as évek vége felé
helyezték hatályon kívül, ezek alapján 200 éven keresztül kivégzéssel megtorolt
bűn volt 14 éven felüli cigánynak lenni. Szerencsére a törvényt az utolsó 100
évben már nem alkalmazták, de megtehették volna. Skóciában is hasonló törvényi
szabályozás volt érvényben. Egy dokumentum szerint 1624-ben 8 férfit végeztek
ki cigány mivolta miatt, az elfogott csoport asszonyait, gyermekeit
kitoloncolták az országból. Mások nem voltak ilyen szerencsések. 1636-ban egy
csoport férfitagjait fölakasztották, a gyermektelen nőket vízbe fojtották, az
anyákat megkorbácsolták és arcukra bélyeget égettek. Európa más országaiban,
például Franciaországban gályarabsággal büntették a cigányokat/romákat. A mai
Olaszország területén 1601-re minden állam, királyság, hercegség területéről
kitiltották a cigányokat. A roma/cigány népesség Magyarországon – A 19.
századig A romák/cigányok a 15. század idején jelentek meg Magyarországon –
Aventinus humanista történetíró az ország Török Birodalommal való határon lakó
cigányokról tesz említést. Az 1400-as évektől a cigányok vándorló életmódot
folytattak, melyek zavartalanságát a menlevelek biztosították, illetve –
leginkább Erdély területén – jellemző volt bizonyos városrészekhez való
kötödés, melyeket a letelepedés igényének első jeleiként is értelmezhetünk.
Zsigmond király menlevele 1423-ból származik: „… és elrendeljük, hogy László
vajdát és cigány alattvalóit minden módon óvjátok, ne akadályozzátok, életüket
ne nehezítsétek, hanem ellenkezőleg minden alkalmatlanságtól és bosszúságtól
védjétek…” A menlevél egyben kiváltságlevél is volt, mely biztosította a
cigányok jogát a saját ügyeikben való döntésekre, törvénykezésre. Magyarország
a cigányság számára kedvezőbb környezetet nyújtott a nyugatabbi területeknél: a
roma/cigány csoportok számára hosszú időn át biztosítottak szabad mozgást és
önrendelkezést a legmagasabb szinteken, hiszen a romák/cigányok többsége
királyi jobbágyként élt, így mentesültek a kisebb helyi hatalmak szolgálatától.
A Habsburg-uralom alatt a cigányellenes törvénykezés érvénybe lépett
Magyarországon is. 1616-ban Thurzó György magyar nádor ismét kiadott egy
menlevelet cigányok számára. Ebből kiderül, hogy milyen esélytelen helyzetben
vannak a cigányok Európában. Thurzó utasította a helyi hatóságokat, hogy védjék
meg a cigányokat a velük szemben föllépőktől. Jelentős változást okozott a
magyarországi cigányok életében a Habsburg-uralom kiteljesedése: - I. Lipót
1701-ben törvényen kívül helyezte a cigányokat. - Mária Terézia 1749. évi
rendeletében kiutasított az országból minden cigányt, aki nem telepedett le,
további rendeleteivel pedig teljes asszimilációt szorgalmazott. - II. József
folytatta az erőszakos asszimiláló politikát, illetve kiterjesztette azok
érvényességét Erdélyre is. Mária Terézia és II. József rendelkezéseit Magyarország
és Erdély nagy részén sem a hatóságok, sem a cigányok nem vették túl komolyan,
amennyire lehetett, kibújtak a végrehajtása alól. A XVIII. századtól
megkezdett, a letelepedésre és az asszimilációra irányuló rendelkezések,
intézkedések hatása fokozatosan teljesedett ki. Az erre irányuló rendeletek
rejtetten hatottak, az 1893. évi népszámláláskor a magyarországi cigányság kb.
90%-a már letelepedett és állandó lakóhellyel rendelkezett. A cigányság
helyzete Magyarországon 1945-ig
Az 1893-ban tartott cigányösszeíráskor
275 000 cigányt írtak össze hazánkban, ekkor már a nagy többség „állandóan
letelepedettnek” számított, „huzamosabban egy helyben tartózkodónak”, azaz
„félvándornak” mintegy 20 000, míg „kóborcigánynak” 9 000 főt neveztek a
népszámlálás adatai alapján. A megnevezett kategóriák mutatják, hogy a
cigányság nem alkotott homogén közösséget ebben az időszakban (sem): a
szociológiai mutatókat tekintve a letelepedett cigányoknak nevezettek mutatták
a legjobb, míg a kóborcigányok a legrosszabb jellemzőket – igaz ez az
átlagéletkorra, a gyerekszámra, a lakásviszonyokra, a foglalkoztatottságra.
Ebben az időszakban a cigánykérdés fő okát még mindig a vándorlásban látták.
Éppen ezért az összeírás célja az volt, hogy adatokat gyűjtsenek egy, a
problémát kezelni tudó rendelet megalkotásához – a Statisztika Hivatal
kiadványának előszavában szerepel a megfogalmazott cél, „a csavargási ügyek
rendezése és ezzel kapcsolatban a kóbor cigányok letelepítése”. Ez a rendeletet
1916-ban született meg; korábban, 1880 és 1910 között a vármegyék saját
hatáskörükben intézkedtek a vándorlások visszaszorítása érdekében. Az 15
000/1916-os rendelet az alábbi módon határozott a kóborló romákról: Kóborlónak
számít az, aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakhelye van. Akinek van
igazolható lakhelye, de nem tartózkodik ott, vissza lehet toloncolni! Egyetlen
cigány sem hagyhatja el engedély nélkül (elöljárósági vagy rendőrségi) a
nyilvántartott lakhelyének belterületét. A községi elöljáróságnak
nyilvántartásba kell vennie a cigányokat, és rendszeres orvosi ellenőrzés alá
kell vonni őket. A nyilvántartott cigány az elvégzett szolgáltatásokért,
illetve munkájáért járó díjakat nem kaphatja kézhez – azt a község által
kijelölt egyén kezeli! A hatóságok gyakorta próbálkoztak, különféle módokon, a
kóborló cigány családok letelepítésével, illetve a deviánsnak tekintett
magatartásformák visszaszorításával. 1928-ban a II. Büntetőnovella (1928. évi
X. törvény) megrögzött rendelkezései tömegeiben érintették a beilleszkedni nem
tudó, csavargó és bűnt elkövető cigányokat, mivel a rendelet szerint
önhibájukból válnak folyamatosan újra és újra bűnelkövetővé. 1931-től a
vándoripari engedélyek kiadását korlátozták tovább nehezítve ezzel a cigányság
életkörülményeit, hiszen a munkavállalási lehetőségeket tovább szűkítették a
cigányok számára. Egy 1938-as rendelet szerint minden cigányt gyanús egyénnek
kell tekinteni – ezen rendelet, valamint Endre László későbbi államtitkár
1934-es követelése a cigányok koncentrációs táborba való zárásáról és a férfiak
sterilizálásáról a közvetlen előzményeit és alapját képezik a magyarországi
romák holokausztjának. „A magyarországi áldozatok számáról máig vitát folynak,
a kutatások a több tízezres számot valószínűsítik. (…) ..több településen,
például Esztergomban 1942-ben, zárt cigánytelep létesítéséről döntöttek a
városatyák, amit csak a munkavégzés céljából hagyhattak el. 1944
tavaszán-nyarán több város és sok falu roma lakosságát munkatáborokba viszik
Szolnok, Csongrád, Bács-Kiskun, Pest, Heves megyékből, augusztusban pedig a
Honvédelmi Minisztérium elrendeli a cigány munkásszázadok felállítását. 1944.
november másodikán-harmadikán megindul a roma családok összeszedése és
internálása Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron,
Pest megye településeiről. A Pest környéki romákat családostul, gyerekestül,
november másodika és hatodika közt szedik össze a helyi csendőrségek, majd az
óbudai téglagyárba viszik őket. Innen november 10-én marhavagonokban szállítják
Dachauba, majd három nap elteltével a nőket és a gyerekeket tovább
Ravensbrückbe.(…)” (Bernáth Gábor, 2002. augusztus 2. RSK) A cigányság helyzete
Magyarországon 1945-től napjainkig
A II. világháború után, 1957-ig a
cigányokkal a minisztériumok foglalkoztak, a probléma kezelésére számtalan koncepció
és magatartásforma alkalmazása jellemző, az atyáskodó bánásmódtól
(segélyezésért cserébe hasonulás várása) egészen a durva zaklatásig és
erőszakos áttelepítésekig. A személyi igazolvány 1954-es bevezetése, a
cigányokat ismételten hátrányos megkülönböztetésbe taszította; egyrészt a
kiadáshoz szükséges iratok hiánya miatt, másrészt az eltérő színű (fekete)
igazolvány segítségével a rendőrség megkülönböztethette a „megbízhatatlan
elemeket”. 1955-ben az Egészségügyi Minisztérium készített egy tervezetet a
„cigányság társadalmi, szociális, egészségügyi és kulturális helyzetének
megjavítására”, melyet 1961-ben párthatározat követett, a párthatározat a
cigánykérdést szociális problémaként fogalmazta meg. Ebben az időszakban a
cigányok 70-80%-a a társadalomtól elkülönülten, telepeken élt (a kóborcigányok
sátrakban, míg a letelepedettek vályogkunyhókban, helyenként házakban). A
telepeken erőszakos mosdatások, fertőtlenítések folytak, ha bűncselekményt
követett el valaki, a rendőrség sorra vette a telep lakóit, akik védelem nélkül
álltak a hivatalos szervvel szemben. A Magyarországi Cigányok Kulturális
Szövetsége az ötvenes években a cigány értelmiségiek – László Máriával, az első
cigány származású főtitkárral az élen –kezdeményezésére alakult meg. Tevékenységüket
1961-ig folytathatták, ekkor ugyanis a nemzetiségi szövetségre törekvő
csoportosulás kapcsán egyértelműen kijelentette Kádár János, hogy a cigányság
nem nemzetiség, s nyelvük, kultúrájuk, hagyományos kötöttségeik akadályozzák a
legfőbb célt, a társadalomba való teljes beolvadást. A párthatározat
szemléletéből adódóan (a cigánykérdés nem nemzetiségi, hanem szociális ügy)
szociális válságkezelési-stratégia kialakítását szorgalmazták. 1965-ben
indítottak egy, a cigánytelepek felszámolására irányuló programot – az állandó
keresettel rendelkezők kedvezményes kamatú kölcsönt vehettek fel „CS” lakások
építésére, illetve régi parasztházak felújítására. Az új lakások építése és a
régi házak felújítása a telepszerű elrendezést nem változtatta meg, hiszen az
új, „CS” házak egymás mellé épültek, az öreg parasztházakat pedig leginkább
infrastruktúrával nem rendelkező kistelepüléseken lehetett megvásárolni. A
korábbiakhoz képest azonban ez is nagy mértékű javulásnak tekinthető a
lakhatási viszonyok területén. Az 1980-as évek végére jellemző, hogy a
cigányság helyzete az előző évtizedekhez képest sokat javult. Ez a
lehetőségeket teremtő tendencia azonban nem tekinthető általánosnak és
egyáltalán nem tekinthető kiforrott és megszilárdult állapotnak. A bíztató
jelek a rendszerváltást követően visszájukra fordultak. A rendszerváltás
vesztesei első körben az alacsony iskolázottságú rétegek voltak, a korábban
leginkább segédmunkásként dolgozó cigányság pedig ebbe a körbe tartozik. Bár
megfigyelhetőek kedvező folyamatok is, de – megfelelő esélyek, lehetőségek
hiányában – a cigány családok jelentős részének egyáltalán nincs esélye, akár
csak a rendszerváltás közvetlenül megelőző időpontban elért életszínvonalat is
elérni. Az alább felsorolt események, folyamatok formálták/formálják leginkább
a magyarországi cigány közösség helyzetét: - létrejöttek a kisebbségi, köztük a
cigány önkormányzatok, - kialakult egy cigány értelmiségi réteg, - romológia
tanszékek szerveződtek (Debrecen, Kaposvár, Nyíregyháza, Pécs, Zsámbék), -
jelentősen megszaporodott a cigánysággal foglalkozó publikációk, illetve a
cigány nyelvű kiadványok száma - cigány nemzetiségi iskolák jöttek.
INDIÁN
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése