A magyarországi cigányság életkörülményei

A magyarországi cigányság életkörülményei jelentősen rosszabbak Magyarország lakosságának átlagos életkörülményeinél. Többségük (egyes becslések szerint közel 90%-uk) mély szegénységben él. Életkörülményeik országrészek szerint A magyarországi cigányság életkörülményei szerint hat régióra osztható az ország.

Az első a Tiszántúl (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Békés), a második a Duna-Tisza köze (Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok, Bács-Kiskun), a harmadik a Dél-Dunántúl (Tolna, Baranya, Somogy, Veszprém, Zala), a negyedik a Nyugat-Dunántúl (Győr-Moson-Sopron, Vas), az ötödik a Pest környéki iparvidékek (Budapest, Pest, Fejér, Komárom-Esztergom), a hatodik pedig Észak-Magyarország.

Tiszántúl: Ebben a régióban él az ország cigányságának 25%-a. Az itt élők egyértelműen hátrányos helyzetűeknek tekinthetőek, mert itt a legmagasabb az analfabéták aránya, és az egy főre jutó jövedelem itt a legalacsonyabb. A régió északi részén nagyobb a cigányság aránya, ez a rész szegényebb is. Békés megyében a cigányok egy része a román nemzetiséghez tartozik.

Duna-Tisza köze:  A régióban a cigányság nem meghatározó nemzetiség. Életkörülményeik némileg jobbak az országos átlagnál.

Dél-Dunántúl:  A Dél-Dunántúl kis falvaiban, elsősorban az Ormánságban a nemzetiségi kultúrájukat tartó cigányok élnek (nagyszámú oláhcigányok és beás közösségek.) A rossz infrastruktúra miatti magas munkanélküliség erősen sújtja az itt élő cigány lakosságot. Számos cigány többségű település található ebben a régióban – közülük a Baranya megyei Alsószentmárton és Gilvánfa teljes egészében elcigányosodott.

Nyugat-Dunántúl:  A nyugat-dunántúli cigányságot mintegy 30 ezer fős közösség alkotja, amely a lakosság kb. 3%-át teszi ki. Életkörülményeik kissé jobbak, mint az ország többi részén élőké, bár a többségük ebben a régióban sem dolgozik, illetve sok fiatal kerüli az iskolát. Az itteni cigány lakosság mégis némileg magasabb egzisztenciális és műveltségi szinttel rendelkezik az ország többi részén élőkétől, de a fővárosi cigányok szintjét nem érik el, integrálódott társadalmi csoportról itt sem beszélhetünk.

Budapest és környéke:  Budapest környékén a legmagasabb a cigányok munkavállalása, ezért jobb anyagi körülmények között élnek, mint hazánk többi régiójában. A cigányság a népesség 4-5%-át teszi ki, ami alacsonyabb az országos átlag 6-7%-nál.

Észak-Magyarország:  Az észak-magyarországi nagy számú cigány lakos az ebben a régióban általánosan tapasztalható gazdasági válság "áldozata". A megszűnő (megszűnt) nehézipari munkahelyekről elbocsátott cigány alkalmazottak a fokozatosan kiépülő szakképzettséget igénylő szolgáltatásban nem tudnak munkát vállalni. Az itteni cigányok még az országos átlagnál is több gyermeket vállalnak, illetve itt a legnagyobb a ,,gettósodás" mértéke is. A régióban a cigány lakosság a népesség mintegy 15-18%-át teszi ki, emellett számos településen már többségbe is kerültek. Megemlítendő még a 35 ezres lakosságú Ózd is, ahol a 13 ezer fős cigány népesség a lakosság 37%-át teszi ki, ráadásul 10-20 éven belül valószínűleg itt is többségbe kerülnek.

Lakáskörülmények:  A háború utáni letelepítések, illetve a rendszerváltás utáni komoly etnikai ellentétek miatt kialakult cigánytelepek még mindig meghatározóak a cigány lakosság lakóhelyeként. Ezeken a településrészeken az infrastruktúra hiányos, folyóvíz se mindig van, csatornázás szinte egyáltalán nem jellemző, a szemétszállítás is akadozik.

Országos viszonylatban a cigány lakások kétharmada fekszik telepen és egyharmada nem telepen. A magas arány alól kivételt képez Budapest, ahol a cigány lakosság mindössze 30%-a él telepen. A nem telepen élő cigányság egy részének az életkörülménye semmilyen mértékben nem különbözik a nem cigányokétól, míg a telepek lakossága nyomorúságos körülmények között él. Ez a tagozódás mind a magyar, mind a cigány anyanyelvűeknél megfigyelhető.

Demográfia:  A cigány népesedés súlyos problémája a nagy családok kiemelkedően magas aránya. Már 1963-ban is látványos volt, hogy a cigányoknál tapasztalható átlagos családnagyság 4,52 gyermek. Ez akkor 52%-kal múlta felül az egész magyar lakosságra kiszámított átlagos családnagyságot (3,18). Viszont a várható élettartam is jóval alacsonyabb a cigányságnál, a nyugdíjas korú cigány emberek aránya elenyésző. A korosztályok ilyenfajta megoszlása okolható a rossz szociális helyzettel, de nem lehet megfeledkezni a cigányoknak a gyermekvállalást serkentő kulturális hagyományairól sem. A nagy családok miatt, illetve mert a cigány családoknál a rokonsági rendszer többnyire sokkal erősebb, mint a nem cigány családokban, sűrűn megfigyelhető, hogy egy lakásban nem két, hanem három nemzedék lakik együtt. Országos viszonylatban a cigány népesség 31%-a lakik olyan lakásokban, amelyben három nemzedék él együtt, és további 8% olyan lakásokban, amelyekben testvérek élnek együtt családjaikkal.

 

 

Egészségügy:  A cigányság nagy átlagban sokkal rosszabb egészségügyi körülmények közt él, a halálozási mutatóik jóval magasabbak a magyarok átlagénál. Egy 2008-as felmérés szerint a cigányok mindenhol jelentősen lerontják a halálozási és egyéb mutatókat. A felmérés készítői szerint ez összefüggésben van azzal, hogy minél magasabban képzett és aktívabb egy ember, annál tovább él. A cigányság mindkét adatban jelentősen elmarad az országos átlagtól.

 Iskolázás:  A tervgazdaság kiépítése idején szükség volt a cigányság letelepítésére. Ennek érdekében a cigány lakosságot is kötelezték az iskolába járásra. A folyamat rávilágított egy nagyon súlyos problémára a cigány lakosság körében, az analfabetizmusra. Ez a jelenség leginkább a keleti régiókra (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén megyékre), azon belül a megyeszékhelyektől távol eső falvakban még napjainkban is jellemző. A főváros környéki, illetve a észak-dunántúli területeken az analfabetizmust majdnem teljes mértékben sikerült felszámolni. Jelenleg a cigányság mintegy 60%-a fejezi be az általános iskolát. Középiskolába még ennél is kevesebben járnak, és közülük is nagy számban lemorzsolódnak menet közben. Az érettségi bizonyítványt mindössze 1,8%-uk szerzi meg, míg felsőfokú végzettsége 0,2%-uknak van. Mivel a cigányok jelentős része kistelepülésen él, így a helyi általános iskolák bezárása nagyon súlyosan érinti őket.

Foglalkoztatás:  A magyarországi cigányok igen nagy hányada segélyből él, és soha nem is dolgozott. 2008 tavaszán Monok település példáján felbuzdulva egyre több település kötötte a segélyek kifizetését a közmunkához, illetve ahhoz, hogy az iskoláskorú gyerekeket járatni kell az oktatási intézményekbe.[2] Tamás Gáspár Miklós életellenesnek nevezte a döntést, míg Kolláth György alkotmányjogász megvédte azt.

Kegyelemmel teljes - Portré Farkas Flóriánról ( Mészáros János / MTI)

  Lassan követhetetlenné válik, mennyi feljelentés született az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) előző vezetése idején elkövetett vélt bűncselekmények miatt. Székházukat többször is megszállták az adónyomozók a Híd a munka világába projekt dokumentumait keresve. Farkas Flórián korábbi ORÖ-elnök bizalmasa adócsalás miatt felelhet. A roma szervezet mostani vezetése próbál mindenben elhatárolódni elődeitől, főként a fideszes színekben ma is parlamenti képviselőként dolgozó, többszörösen elítélt Farkas Flóriántól. De ki is ő valójában? Talán semmi sem fontosabb annál Magyarországon, mint hogy mi és hogyan történik a hazai cigány közösségekben. Ott, azokban a közegekben, ahol gyakorlatilag minden egyes rezdülés, napi történés meghatározza az ország egészét tekintve az oktatást, a munkaerőpiacot, a remélt gazdasági növekedést, sőt a következő évtizedek nyugdíj- és társadalombiztosításhoz kötődő ellátási rendszerét is. Egyetlen számot említek ehhez: ma az öt év alatti korosztályban már húsz százalék fölöttire becsülik a cigány gyermekek arányát.

A származásnak önmagában semmit sem kellene jelentenie, ha nem tudnánk, hogy ezek a gyermekek egészen magas hányadukban olyan közösségekből jönnek, olyan családokban nőnek fel, ahol szinte minimális a társadalmi mobilitás, illetve a beilleszkedés esélye. Nyomor a négyzeten És bár nincsenek valós, kézzelfogható számok – soha senki nem mer elmenni az adatokért –, az egyszerű hétköznapi ember is érti, látja, tisztában van azzal: ha a cigánysorokon újratermelődik, majd lassan kis túlzással élve a négyzetére emelkedik a nyomor, az aluliskolázottság, és megerősödnek az eltérő szociokulturális környezeti hatások, akkor iszonyatos tempóban nő majd az iskolából korán kimaradó fiatalok száma. És ugyanígy drámai módon nő majd azoké is, akik mindebből adódóan alig néhány évvel később képtelenek lesznek magukat eltartani, és csak a kezüket tudják kinyújtani közmunkáért és segélyért könyörögve. Közben számosan közülük már maguk is szülők lesznek a huszadik születésnapjukat megelőzően. És felesleges azon vitatkozni, hogy ez önálló joga-e bárkinek, vagy hogy szabad országban senki sem kötelezhető arra, hogy önmaga is szolidaritást vállaljon akár a többségi társadalommal is, de azt ki kell mondani sokadszor: hogy ha ez nem változik, akkor az ország biztosan a gazdasági csődbe és a kezelhetetlen társadalmi feszültségek irányába rohan, konkrétan a vesztébe. A hétköznapok embere – akár cigány, akár többségi –, ha csak grammnyi felelősséget érez magában, maga is kéri, hogy ezen változtassunk. A honi cigány elit árulása Ehhez a feladathoz viszont nem csak politikai akarat és tenger sok pénz kell. Leginkább olyan szakemberek kellenének, akik alátámaszthatják a jó politikai döntéseket, és segíthetnek jól hasznosítani a hazai és uniós fejlesztési forrásokat. Itt, ennél a pontnál adjuk fel legtöbbször azt a reményt, hogy a cigány ügy valaha is nemzeti szinten megoldható lesz majd. Éspedig azért, mert jelen pillanatban – ahogyan huszonöt éve folyamatosan – a szakemberek vannak a leginkább háttérbe szorítva ebben a témakörben.

És mindeközben a magyar társadalom jelentős részének meg csak sejtése sincs arról, milyen mértékű kontárság, hozzá nem értés és torz belső viszonyok jellemzik a hazai cigány politikai elitet, amely önmagában még csak meg sem érdemli azt, hogy elitnek hívjuk – igazi szemétdomb ez, amelyre felülni mindettől függetlenül mindig nagy boldogság az aktuális cigány vezérnek. Egészen hihetetlenül hangzik, de huszonöt éve minden egyes kormányzat hazardíroz ebben a kérdésben. Felelőtlenül és következetlenül eljárva. A kormányzat a 2010-es választásokat követően olyan szerződést kötött a hazai cigányság képviseletével megbízott Farkas Flóriánnal, hogy az abban foglaltak komoly reménnyel kecsegtettek, és sokan hitték, végre történhet valami. Oktatásügyben, a foglalkoztatás és a sport terén, egészségügyben és közösségépítésben már körvonalazódni látszódtak olyan célok, amelyekre mind a két fél felelősséget és elköteleződést vállalt. Egyetlen hibát követett el a miniszterelnök: olyan emberrel írta azt alá, aki korábban már többször is bebizonyította hozzá nem értését. De valójában ki is Farkas Flórián? Ma már mindenki tudja, hogy kicsoda is Farkas Flórián. Sokan még a közvetlen környezetéből is úgy gondolják, semmi érdemi teljesítményt nem képes semmilyen téren felmutatni, de sikerült a Fideszt ugyanúgy megvezetnie, mint annak idején az MSZP-t, szövetség született itt is és ott is – ez mindenképpen komoly tehetségre vall. Hogy Horn Gyula később megbánta-e, hogy választási együttműködést kötött vele, az egyértelműen soha nem derült ki. Ugyanígy nem vagyunk abban sem biztosak, hogy a jelenlegi kormányzat elismeri-e valaha azt, hogy nemcsak akkor hibázott, amikor Farkasnak adta a cigány ügyhöz kapcsolódó teljes befolyást, de akkor is, amikor ezen az állapoton nem mert, illetve nem akart változtatni az elmúlt évek során sem. De valójában ki is Farkas Flórián? Ki az az ember, akiről azt gondolja a kormányfő és a Fidesz felső vezetése, hogy a legmegfelelőbb ember arra a feladatra, amelynek az el nem végzése gyakorlatilag elveszejti az országot? Farkasról többféle önéletrajz kering az interneten. Az iskolai végzettsége kapcsán kevés a biztos igazodási pont, vannak, akik még az érettségi bizonyítványát is kétségbe vonják. Mások azon hitetlenkednek, hogy egyes források szerint egyetemi végzettsége mellett még óraadó is lehetett a katedrán. Persze nem pusztán az iskolapadban megszerezhető tudás érték, ugyanakkor soha nem derült ki róla, hogy önálló stratégiai elképzelései lennének a hazai cigányság felzárkóztatására.

Soha nem derült ki, hogy ért-e a közösségfejlesztéshez, tisztában van-e a gazdasági integráció fogalmával, mennyit ért a szociológiához, vagy hogy olvasta-e valaha bármelyik uniós forrásokat meghatározó fejlesztési tervet. De még az sem, hogy egyáltalán képes lenne-e felsorolni az uniós tagállamokat. (Interjút hiába kérünk tőle.) Kegyelem Göncz Árpádtól Ugyanakkor azt biztosan tudjuk, hogy több olyan büntetőügy is történt a múltban, amelynek egyértelműen a részese volt. Ezek között akad olyan, amelyet harminc évre titkosítottak, és akad olyan is, amelyet azért nem folytattak le, mert Göncz Árpád akkori köztársasági elnök még a nyomozási szakban köztársasági kegyelemmel mentette fel a megvádolt roma vezetőt. Több mint beszédes az a nyílt titok is, hogy a háta mögött kormányzati körökben is csak „kegyelmes úrnak” hívják, ezzel is egyértelművé téve, hogy a korábbi eljárások billoga nem mosható le soha már. Farkast sokan bosszúállónak és kizárólag a saját rövid távú céljait szem előtt tartani képes embernek tartja szinte minden hazai roma szervezet vezetője. Talán ez is az oka annak, hogy bár folyamatosan protestálnak ellene a különféle cigány tömörülések tagjai, mindig akad valaki magasabb szintről, aki kiáll mellette, és pajzsra emeli. Ugyanakkor valódi cigány közösségekben ritkán jelenik meg – a hétköznapok nyomorával nem akar találkozni.

Érdekes az a szóbeszéd is, amely szerint személyi kérdésekben vétójoga van a miniszterelnöknél. Ez magyarázatot adna arra, miért nem kapnak esélyt olyan személyek is a kormányzati feladatokban való érdemi részvételre, akik méltó követői lehetnének a Fidesz korábbi EP-képviselőjének, a két ciklust is kiváló szakmaisággal fémjelző Járóka Líviának. Meg kell jegyezni még, hogy az egészen 2014 őszéig általa vezetett Országos Roma Önkormányzat tökéletes szervezeti megjelenítése annak, ami ő maga is: kevés a képzett, diplomás, idegen nyelveket beszélő szakmai munkatárs, miközben milliárdok sorsa múlna azon a munkán, amelyet nekik kellene elvégezniük. Az elmúlt hónapok gyanús történései (feljelentések, iratlefoglalások, különböző nyomozó hatóságok megjelenése és eljárásai) pont azt támasztják alá, hogy szakmai munka ebben a formában nem is várható el a szervezetben. Komoly félelem, hogy a kormányok a jövőben sem kívánnak változtatni azon a gyakorlaton, amely eddig is segített abban, hogy elmaradjanak az érdemi lépések a hazai cigányság legnagyobb legitim képviseleti szervének munkájában: válassz egy kompromittálható roma vezetőt, majd hagyd, hogy a sokba kerülő szakmaiságot messze űzze a közgondolkodásból! Nincs más hátra, a társadalom egészének kell kikövetelnie a jövő kormányától, hogy politika helyett a szakmaiság legyen a mérvadó cigány ügyben. Máskülönben nincs kegyelem. Sem Farkasnak, sem a hazai cigányságnak, sem az ország egészének

„Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” Nemzetközi Roma Nap 2015 április 08.

Április 8-án a budapesti Nagykörúton plakátokon és hangosbemondón keresztül elevenedtek meg a magyar történelem fontos roma alakjai.

„Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” – ez a mondat negyedszázada a marosvásáhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő tömegtől.

Puczi Béla, a marosvásárhelyi fekete március egyik kulcsszereplője is látható a plakátokon a fővárosi villamosmegállókban.

 A Nemzetközi Roma Nap alkalmából civil szervezetek fogtak össze a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvánnyal, a Fővárossal és a Budapesti Közlekedési Központtal. Többek között Farkas János, olimpiai aranyérmes focista,

 Szabó Ilona, ‘56-os forradalmár és Cziffra György, világhírű zongoraművész t

örténetén keresztül mutatják meg, hogy a romák milyen különböző területeken gazdagították a magyar társadalmat és kultúrát.

 

A plakátkampányhoz kapcsolódóan április 8-án kisfilmeket is vetítenek a közmédia csatornáin és a kereskedelmi televíziókban. A legendás és hétköznapi emberek történetei rávilágíthatnak arra, hogy a romák és nem romák múltja és jelene mennyire összefonódik. A romák első világkongresszusán 1971-ben a több mint húsz országból érkezett küldöttek április 8-át a Nemzetközi Roma Napnak nyilvánították. Több fontos, a roma közösségeket erősítő döntés is született itt, többek között a roma himnusz és zászlót is itt fogadták el.

 

INDIÁN

 

„A cigány gyerekek tanulni akarnak”

Irreálisnak és megalapozatlannak minősítette a Legfelsőbb Bíróság az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány azon igényét, hogy a kaposvári önkormányzat zárja be a Pécsi utcai általános iskoláját, és az oda járó cigány gyereket küldje másik iskolába. A pert két évvel ezelőtt az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány indította a kaposvári önkormányzat ellen, azt kifogásolva, hogy fenntart egy olyan iskolát, ahol szinte csak roma diákok tanulnak. Kérték a bíróságtól, hogy állapítsa meg a szegregációt és mondja ki, hogy a tanulókat hátrányos megkülönböztetés éri, továbbá kötelezze az önkormányzatot a jogsértés megszüntetésére. Egy évvel ezelőtt a Somogy Megyei Bíróság még az önkormányzat felelősségét állapította meg. Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a cigány etnikai kisebbséghez tartozó tanulókat az intézményben jogellenesen elkülönítik, és hátrányosan megkülönböztetik. Az önkormányzat fellebbezése után, idén májusban a Pécsi Ítélőtábla megváltoztatta az ítéletet, és kimondta, hogy a jogellenes elkülönítés nem állapítható meg, azonban az önkormányzat azzal, hogy a spontán módon kialakult elkülönülés megszüntetése érdekében nem tett meg mindent, megsértette az egyenlő bánásmód követelményét. A másodfokú bíróság elvetette a hátrányos megkülönböztetés megállapítását és kimondta, hogy az iskola oktatási színvonala, a személyi és tárgyi feltételek a kaposvári általános iskolák oktatási színvonalának átlagát messze meghaladják. Mivel az alapítvány az egyedüli megoldásnak továbbra is az iskola bezárását tartotta, a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, amely idén novemberben jogerős ítéletével pontot tett a két éve tartó ügy végére. Ezzel a számos szegregációs pert indító jogvédő alapítvány jogerősen is pert vesztett, a Pécsi utcai általános iskola pedig megmenekült a bezárástól. Szita Károly polgármester szerint a Legfelsőbb Bíróság ítélete bebizonyította, hogy az elmúlt évek erőszakos integrációs kísérletei nem vezettek semmilyen eredményre. – Nem értettünk egyet az Alapítvány céljaival, miszerint be kell zárni az iskolát és a gyerekeket a város egyéb iskoláiba kell szétszórni – mondta a Demokratának a kaposvári polgármester.

Az önkormányzat a Pécsi utcai iskola diákjainak felkínált három másik iskolát: a Kodályt, a Berzsenyit és a Zrínyit, de a gyerekek nem akartak oda átjelentkezni. – A cigány gyermekeknek is lehetőséget kell biztosítani, hogy abba az iskolába járhassanak, ahová szeretnek, s hogy a szülő oda írassa gyermekét, ahová szeretné – érvelt a polgármester, akinek meggyőződése, hogy az erőszakos integráció csak ront a cigányok helyzetén. Érdekes egybeesés, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítéletével szinte egy időben a kaposvári Városháza dísztermében ünnepélyes keretek között több mint hetven cigány diáknak adták át a város saját alapítású ösztöndíját. Szita Károly érdeklődésünkre elmondta, hogy a cigány származású tanulók számára már 1995-től létezik ez az ösztöndíjrendszer, amelyet főként azért hoztak létre, hogy az általános iskolásokat is be tudják vonni a rendszerbe. – A cél, hogy a cigány gyermekek tanulmányai ne fejeződjenek be a nyolc általánost követően, hanem legalább szakmát tudjanak szerezni. Erre a tanulmányi átlaghoz kötött ösztöndíjra hetedik osztálytól lehet pályázni. Általános iskolások esetében 3,6 értékű, egyéb iskolásoknál három egész értékű bizonyítvány felett jár. A tanulmányi eredményen túl feltétel még a jó magatartás és szorgalom. A pályázat elbírálása során előnyt élveznek azok, akik a legrosszabb szociális helyzetben élnek. Évente hetven-nyolcvan fő között differenciáltan oszt szét Kaposvár városa mintegy két és fél millió forintot. Ez általában havi hat-hét ezer forintos összeget jelent, főiskolások esetében maximum kilencezer forintot. A polgármester úgy látja, a cigányság felemelkedésének egyetlen biztosítéka a magas színvonalú oktatás és a továbbtanulás. Ezért támogatja a város ösztöndíjjal a cigány tanulókat. Szita Károlytól megtudtuk, az ösztöndíjrendszert átalakítják. Négy, az integráció szempontjából legfontosabb szakma esetében növelik az összeget. – Szeretnénk, ha minél több cigány származású fiatal dolgozna az egészségügyben, az oktatásban, valamint minél többen lennének rendőrök és köztisztviselők – mondja a polgármester, aki hozzáteszi, az általános iskolás ösztöndíjasok szinte kivétel nélkül tovább tudtak tanulni. Jellemző az esetre, hogy az alapítvány munkatársai a Pécsi utcai általános iskolával csak a per kezdete után vették fel a kapcsolatot. Horváth Edit, aki 2000-től igazgatója az oktatási intézménynek, a Demokratának elmondta, az alapítvány munkatársai csak a szülőket keresték fel, az intézményt nem. A nyári szünetben több mint harminc szülővel írattak alá egy olyan nyilatkozatot, amelyben a szülő bejelenti, hogy gyerekét másik iskolába szeretné íratni. Az igazgatónő szerint a szülőket félrevezették, mert azt mondták nekik az alapítvány munkatársai, azért kell az aláírásuk, hogy azzal tudják igazolni, ők a családnál jártak. A szülőkkel próbálták elhitetni, hogy az iskolát bezárják és ők segítenek abban, hogy gyermeküket másik iskolába helyezhessék. A szülők kétségbeesve jöttek érdeklődni az iskolába, hogy igaz-e a bezárásról szóló hír. – Az Alapítvány által terjesztett valótlanságok mélységesen felháborították az egész tantestületet – emlékszik vissza az igazgatónő. – Azt állították, rosszak a tárgyi feltételek, nincs tornaterem, nincsenek számítógépek, nem folyik informatikai és nyelvi képzés. Egy romos iskola képét festették le. Minket csak akkor kerestek fel, miután feljelentették az önkormányzatot. Megmutattam nekik az informatikai termet, a tornacsarnokunkat és mindent, amikről ők azt állították, hogy nincs – emlékszik vissza Horváth Edit, akitől megtudjuk, a Klebelsberg Kunó javaslatára épült iskola több mint nyolcvanéves múltra tekint vissza. Az igazgatónő már harminc éve tanít az intézményben, így jól ismeri a környéket. A szentjakabi városrész már a hatvanas évektől többségében cigányok lakta településrész volt. Kaposvár hetvenezres lakosságából becsülten mintegy háromnégyezer a cigány származású, akiknek több mint a fele él az iskola környékén. A szabad iskolaválasztás bevezetése előtt vegyesen jártak ide cigány és magyar gyerekek, majd a szabad iskolaválasztás, amely alapvetően egy liberális szellemiségű jog, lehetőséget adott a szülőknek, hogy másik iskolába írassák a gyereket. A 2008-ban készült kaposvári Antiszegregációs Terv megállapította, hogy a Pécsi utcai általános iskolában közel száz százalékban roma gyerekek járnak, a hátrányos helyzetű tanulók aránya 86,4 százalék. - Amikor a liberális oktatáspolitika 2002-ben megjelent a közoktatás területén, a szellemet kiengedték a palackból, és oda visszatuszkolni már nagyon nehéz. A balliberális oktatáspolitika miatt megnehezedett a pedagógusok helyzete, ezt minden általános iskolában érezni, de nálunk hatványozottan érezteti hatását. Az elmúlt két és fél évben lejáratták az iskolát, ettől sok nevelő idegileg kikészült – panaszolja az intézményvezető, aki hozzáteszi, hogy amióta az igazolatlan hiányzásokkal kapcsolatos új szabályok érvénybe léptek, drasztikusan lecsökkent az igazolatlan órák száma. Szeptembertől csak két esetben kellett a jegyzőt értesíteni, akkor is csak tíz igazolatlan óra miatt. Mondhatnánk, hogy ideális a helyzet. Az önkormányzat a Pécsi utcai általános iskolát folyamatosan fejlesztette, hogy a városi átlagnál is többet nyújthasson az ide járó gyerekeknek. A cigány kultúra megőrzése céljából 2004-ben bevezetették a kisebbségi oktatást és a beás nyelvoktatást. Az igazgatónő szerint nagyon nehéz tanulásra ösztönözni a diákokat, mert szüleik nagy része is szakképzetlen, munkanélküli, legfeljebb nyolc általánossal rendelkezik. A gyerekek szülei többnyire betanított vagy szakmunkások, akik egyáltalán nem is dolgoztak, hiszen a Dunántúlon élő lovári cigányok főleg vásározással foglalkoztak.

 

A cigány tanulók ösztöndíjának pályázatait a Kaposvári Cigány Önkormányzat bírálja el. Bóti Tiborné, a  Kaposvári Cigány Önkormányzat elnöke a Demokratának elmondta, az ösztöndíj elérte célját, mert egyre többen tanulnak tovább felsőfokú intézményekben, vagy szereznek szakmát. 1995-ben még huszonnégyen, idén már hetvennégyen részesülhetnek az ösztöndíjból: tíz egyetemista, negyvenhat középiskolás, tizenhat általános iskolás. Az egyetemisták közül négyen-négyen a Pécsi Tudományegyetemen, illetve a Kaposvári Egyetemen, egy-egy diák pedig a Corvinus Egyetemen, illetve a Rendőrtiszti Főiskolán tanul. – A jogvédő alapítványoknak nem a jól működő oktatási intézményekkel kellene foglalkozniuk – mondja az elnök asszony, aki szintén a Pécsi utcai iskolában tanult. Véleménye szerint akkor lehetne szegregációról beszélni, ha a környéken nem lenne másik iskola, de így, hogy a gyerekek és a szülők a szabad iskolaválasztás ellenére is ragaszkodnak a Pécsi utcai iskolához, szó nincs szegregációról. Egyszerűen szeretnek oda járni.

 

INDIÁN

Hárítósdi

Egy példa a roma médiaképet meghatározó politikai gyakorlatra: a médiát felelőssé tenni a rasszista beszéd megerősítéséért régóta hálás téma. Ám, ha van is a médiának szerepe és felelőssége a társadalmi diskurzus formálásában, a roma médiakép változásai minden valószínűség szerint egy jóval mélyebb, mind ez ideig kevéssé elemzett változásra utalnak, amelyben egyre inkább intézményesül és elfogadottá válik az erőszak, és hétköznapivá a rasszista beszéd. Egy ilyen helyzetben az is elég, ha az újságírók pontosan idézik a politikusokat, és beszámolnak a közpolitikai döntésekről. A romák elleni sorozattámadások (és különösen azzal, ahogyan napirendre tértünk felettük) egy olyan történet, aminek a fényében talán jól megmutatható ez az átalakulás.

 

 Alig nemrég, február 23-án emlékeztünk a Tatárszentgyörgyi támadás áldozataira: öt évvel azelőtt egy hajnalon Molotov-koktélokat dobtak egy faluszéli házra. Csorba Róbert gyermekét, az ötéves Robikát próbálta kimenteni a lángok közül, amint azonban az ajtón kívülre értek, lőttek rájuk. Mindketten meghaltak. Később kiderült, hogy ez a gyilkosság annak a támadássorozatnak a része, amiben 2008–2009-ben összesen tizenhat lakóházat támadtak meg tizenegy Molotov-koktéllal, hatvanhárom lövést dördült, és hat embert öltek meg a támadók – mindannyian romák voltak. A gyilkosok börtönben ülnek, a kormányzat pénzügyi segítséget nyújt majd a családoknak. A háború utáni Magyarország legdurvább etnikai gyilkosságsorozata felett ezzel nagyjából napirendre is tértünk. Ez nem is abból látszik talán a legjobban, hogy a roma önszerveződés párszáz fős megemlékezésein túl alig esik már szó az áldozatokról, hanem abból, ahogyan az egész történetet a szélsőségesek távoli világába utaltuk: ott történt meg ez az egész, nekünk semmi dolgunk ezzel. E tragédiával való szembenézés elmaradásában – de bizonyos értelemben megtörténtükben is – szerepet játszhatott az a nyolc-tíz éve beállt fordulat, ami a cigányokkal kapcsolatos általános közbeszéd eldurvulásában, a szegényekkel kapcsolatos politika büntetőjellegének megerősödésében és az erőszakra épített hatalomgyakorlásban egyaránt tetten érthető.

Ervin Staub szociálpszichológus, a csoportgyűlölet és csoporterőszak egyik elismert kutatója és – a Rodney King-zavargások utáni Los Angelestől Ruandáig – az ilyen események utáni lélektani munka egyik gyakorlati segítője szerint,  a csoporterőszak messze túlmutat a támadók egyéni motivációján.

·       Staub szerint a kibontakozó csoporterőszakban nem csupán a visszatartó erők hiánya érvényesül, hanem a szociális normák, intézmények és a kultúra olyan jellege is, amely a további és súlyosabb erőszakot lehetővé teszi. Az így felfogott kultúrának kiemelt szerepe van az áldozatok leértékelésében és dehumanizálásában, ami megkönnyíti a velük szembeni erőszakos fellépést, és annak az érvkészletnek az előállításában is, amely igazolja a cselekvést. Ennek persze vannak finomabb és durvább formái, a lustaként és alsóbbrendűként való bemutatástól a manipulatívként és tisztességtelenként, vagy a sajátcsoportra nézve jelentkező veszélyként történő beállításig. A másik ilyen feltétele a csoporterőszak kialakulásának az emberek közötti viszonyok rendszerében fogható meg: például abban, hogy mennyire elfogadott az erőszak alkalmazása egy rendszerben, a családtól a kisebb közösségeken, például az iskolán át a társadalmi szabályrendszerekig. Mások ezt az erőszak rutinszerűvé válásaként írják le.

·       Ma már tudjuk, hogy a romákkal szembeni támadássorozatot szélsőségesek követték el. Motívumaikra is fény derült, a vallomásaikból pedig kibontakozott az általuk vallott szélsőjobboldali ideológia is. Ez a nyíltan rasszista gyűlölködő nyelv ma minden további nehézség nélkül könnyen hozzáférhető, sőt nehezen elkerülhető Magyarországon. Elég fél órát a szélsőjobboldali portálokon tölteni: megkapjuk azt az érvkészletet és propagandát, amiben a cigányok nem emberek, veszélyeztetik a többség jólétét, sőt megmaradását, az ellenük való fellépés pedig hazafias hőstett. A Tiszalöki Kóka Jenő meggyilkolása után néhány nappal a kuruc.info arról értekezett, hogy a lesből, hátulról hátba lőtt férfi nem is cigány, és a jogvédők találták ki az egészet, hogy rasszizmust kiálthassanak. Ez a primitív és beteges logika persze unalomig ismert, ezért még nem volna érdemes idecitálni. Amiatt azonban igen, amilyen szavakat ez az érvelés használ a „mokká”-tól a „fajtajegy”-ig, vagy addig, hogy „a füle »magyaros« (nem »mikiegér«)” stb.

·       Ez az a nyelv, ahol már csak bátorság kérdése, hogy ezeket a rovarleírások részletességével ábrázolt tárgyakat akár meg is semmisítsük. Arra azonban, hogy mi várható a szemlélő többségtől, az erőszakos cselekmények, például a gárdavonulások miért nem vezetnek széles tiltakozáshoz, a támadássorozat pedig miért nem okozott különösebb megrázkódtatást, máshol kell keresnünk a választ. A szélsőségesek világán messze túlmutató rasszista magyarázatkészletben, a mindennapjainkat meghatározó hatósági és politikai rutinokban, és a politikai elit relativizáló stratégiáiban. A nyílt, zsigeri gyűlöletre hangoló szélsőjobboldali beszédnek van még egy további hatása is: ezeknek a kijelentéseknek a fényében a szalonképesebbre hangolt, de ugyanolyan kirekesztő logikára építő érvelések már fel sem tűnnek.

·       Bőségesen idézhetnénk példákat az egyetemi jegyzetbe kerülő fantáziálást

ól a roma kultúrában megengedett közeli rokonok közötti házasságról és szexről; a cigány népismereti könyvbe kerülő passzusokig arról, hogy a cigányok „alig 60 éve kezdték azt tanulni, hogy mi az idő, a munkahely, az írás-olvasás, a tisztálkodás, a magántulajdon”.

·       Mások szerint – és ez már átvezet a hatalomgyakorláshoz – „2005 körül Európa sok országában egy meglehetősen gyors váltás állt be a romákkal kapcsolatos politikai diskurzusban”, együtt a romákra vonatkozó új politikákkal, a kirekesztő nyelv elterjedésével, valamint a gyűlölet-bűncselekmények és az interetnikus konfliktusok elszaporodásával. E váltás Magyarországon többek szerint a helyi szintről jött: az önkormányzatoknál kezdett „a cigányozás rendje” elterjedni, és mindez nem volt független a válság miatt növekvő mértékű elosztási konfliktusoktól sem. Mindez pedig egy általánosabb, a szegényekkel szembeni büntetőpolitikai fordulatba illeszkedik, amiben az erőszak minden további nélkül megengedett.

·       Mégis, kinek, minek tekintjük a hajléktalanokat, amikor rendőrökkel vitetjük el őket a belvárosból, vagy éppen helyi népszavazáson tiltjuk meg, hogy a kukáinkból egyenek? Az erőszak intézményesülését és rutinszerűvé válását nemcsak a hatóságok teszik lehetővé azzal, ahogy például a gárdavonulásokat kezelik (pl. a romák házaira köveket dobáló gárdisták esetében azzal tagadták meg a nyomozást, hogy a cselekmény nem lépte át békés jelleget),  hanem a politika is bátorítja azzal, ahogy egyre inkább rendészeti eszközökkel kezeli a szegénységet. Mindez helyi szintén a média által széles körben bemutatott erőszakos és aggályos közrendvédelmi razziákhoz és bírságolási gyakorlathoz vezetett.

·       E kérdés harmadik dimenzióját a szimbolikus politikai megnyilvánulások adják: ahogyan a rasszizmus kérdése ma Magyarországon a politika foglya. A rasszista kijelentések nyomán kialakuló viták elsősorban pártpolitikai meghatározottságúak, ami nemegyszer a kérdés bagatellizálásához vezet. Mindezt jól mutatja, ahogyan a támadássorozattal egy időben – és utána is – próbálták a politikai oldalak előértelmezni, vagy politikai haszonszerzésre használni a történteket, a „gettó- vagy uzsorás-bűncselekmény” sugalmazásoktól a szocialista hatalmon maradási forgatókönyvekig.

·        E relativizálás a kormányzati közlemény rangjára emelkedett, amikor a felzárkóztatásért felelős államtitkár – egy nevezőre hozva az előre kitervelt rasszista gyilkosságsorozatot és a közúti balesetet követő olaszliszkai emberölést – így fogalmazott: „Tatárszentgyörgy, Nagycsécs és Olaszliszka áldozatai ugyanannak a gyűlöletnek az áldozatai”.  Ezek után nem érdemes nagyon csodálkozni azon, hogy nagyjából hasonló mintákat követhetett a közvélemény aktívabb része.

    Az ítélethirdetés napján megjelent tudósításokhoz fűzött „kommentek csaknem kétharmada (60%-a) sem a cigányokról, sem az ítéletről nem mondott véleményt – ezek jelentős részét politikai vita töltötte ki. A politikai hangolás, illetve a történetesen romák által elkövetett bűncselekmények kontextusa olyan erősen befolyásolta az ügy megítélését, hogy az áldozatok szempontját gyakorlatilag kitörölte.”

·       Kicsit leegyszerűsítve a kérdést, a közbeszédben és a politikában beállt fordulat a mainstream médiumok bármilyen érzékeny tudatossága mellett is a romák médiaképének nagymértékű romlásához vezetne – elegendő, ha a politikusokat pontosan idézik, és beszámolnak a közpolitikai döntésekről. 2011-re a roma médiakép annak ellenére kriminalizálódott minden korábbinál nagyobb mértékben, a roma szegénységet pedig úgy társítják minden korábbinál inkább a devianciákkal,  hogy közben ugyanebben az időszakban a cigányellenes beszédet és az ún. cigánybűnözés kategóriát intézményesítő Jobbik a támogatottságánál is jóval kisebb arányban szerepel a mainstream média felületein.  Ez még egy érv amellett, hogy e fordulat nem írható le kizárólag a szélsőséges politika térnyerésével.

·       Természetesen nem azt mondom, hogy a közbeszéd durvulása és a szegényekkel/cigányokkal szembeni politika lenne önmagában a felelős a támadásokért,  azt azonban igen, hogy az előbbiek bátorítást adnak a támadóknak, akár tetteik igazolásához használt érvkészletben, akár áldozataik dehumanizálásában. Önáltatás lenne azt mondani, hogy ez a világkép valahol messze, a mi közösségünkön kívül formálódik, és hazug önfelmentés ezt az egész történetet a távoli szélsőségesek ügyeként lezárni. Az ő világképük ezer szállal kötődik a ma többségiként elkönyvelt, konszolidáltnak tekintett diskurzusokhoz, és ami még rosszabb, politikákhoz. Ezek kialakításához pedig magunk is hozzájárulunk, akár tevékenyen, akár hallgatásunkkal.

 

INDIÁN

A Cigányság története

 

Mielőtt a romák Európába való érkezésének történetéről beszélnénk, tudnunk kell, milyen források alapján tesznek a történettudósok megállapításokat.

 A történelem ismeretszilánkokból próbálja meg összeállítani az általa vizsgált kort. Romák Európába érkezésük előtt Rendkívül kevés forrás maradt fenn arról a kb. 1000 évről, mely a romák őshazájukból való elindulása és Európába érkezése között eltelt.

 A mai ember gondolkodásmódja, világlátása egészen más, mint azoké, akik annak idején lejegyezték azokat az ismereteket, melyek számukra voltak fontosak. A történészek így csak utólag tudnak kérdéseket gyártani a fennmaradt adatokhoz, leírásokhoz. A romák eredetéről szóló feltételezések közül az egyik legismertebb, hogy i. sz. 700 és 1000 között Indiából indult útnak egy népcsoport. Ennek lehetséges oka az iszlámterjeszkedés volt. Mohamed bir Kasszim i. sz. 712-ben elfoglalta Szindhet, majd Mahmud 1001-ben Pandzsáb legnagyobb részét. Egy 1126-ban keletkezett történeti írás szerint a kalifák Örményországba és Szíriába telepítették a cigányok vélhető őseit. Arról azonban nincs adat, hogy pontosan kiket és mikor telepítettek a kalifák Nyugatra, a legkevesebbet arról tudjuk, hogy e csoport hány főből állhatott. Amikor Timur-Lenk mongol uralkodó 1398-ban betört Indiába, onnan a cigányokat Szamarkandba, a székesfővárosba hajtatta. Később - valószínűleg - az oszmán törökökkel együtt jutottak el a Balkán-félszigetre. Ha tehát a mai romák ősei Indiából származnak, az elvándorlás kezdete semmiképpen sem tehető egyetlen időpontra, hanem több hullámban történt: évszázadok hosszú sora alatt vándoroltak Nyugatra különböző kultúrájú, életmódú és létszámú csoportok.

A Cigányok középkori megjelenésével kapcsolatban egyetlen pontos adat sem áll rendelkezésünkre. A korabeli balkáni okiratok már mind  jelen lévő csoportként jelölik meg a cigányokat. Merész, de nem kizárt azon lehetőség feltételezése, hogy a cigányok nem Indiából vándoroltak Európába, hanem az indogermán népek őshazájából, vagyis Közép-Ázsiából. Mindez nagy valószínűséggel a népvándorlások idején történt (i. sz. 200-400 körül), amikor a barbár törzsek megjelentek a római provinciák városainál: 245-ben a germánok áttörték a limest. Egy másik feltételezés szerint a cigányok Indiából való útra kelésének időpontja akkorra tehető, amikor árja népek az évezred elején (i. sz. 1000 körül) behatoltak a Hindusztáni-félszigetre, délebbre szorítva az ott őslakos dravidákat. Abul-Kászem Manszúr Firdauszi perzsa költő (i. sz. 940-1025) említi Királyok könyve című munkájában, hogy Bahram Gur perzsa király (i. sz. 420-438) az ind Shankal királytól tizenkétezer lurit hivatott, hogy azok zenével szórakoztassák őt és sok csapástól sújtott népét. Egy másik történetíró 950 körül tízezer zottról tesz említést perzsa királyok történetéről írt könyvében: a király e több ezer embernek földet, vetőmagot és jószágot adott, melyet azonban azok feléltek, ezért a király haragjában "világgá küldte" őket. Sokan vélik felfedezni a lurik és zottok személyében a mai európai romák őseit. A bizonytalanság olyan nagy, hogy abból az időből, amikor a romákról már írásbeli megemlékezések állnak rendelkezésünkre, sem tudjuk biztosan, hogy valóban a mai romákról van-e szó.

A cigány/roma népesség Európa területén A XV. században a Kelet-Római Császárság megrendülése és a Török Birodalom előrenyomulása egybe esik a cigányok/romák újabb vándorlási hullámának megindulásával. A Magyarországon ekkor megjelent cigány/roma népesség jelentős része a Német Birodalom, Svájc, Franciaország területére vándorolt tovább, igazoló dokumentumuk a Zsigmond király által kiadott menlevélhez hasonló volt. Ebből az időből maradt ránk 4 írásos emlék, amelyeket az ország 4 különböző helyén adtak ki: Buda, Szepes, Pécs és Bécsújhely. Ebből arra következtethetünk, hogy ez időben az ország szinte minden területén fordultak már meg cigány/roma csoportok. A cigány/roma népesség viszonylag háborítatlanul vándorolhatott a kelet-európai országokban, azonban nyugat-európában már ekkor sem voltak elnézőek velük szemben. Nem egy ország területéről kitiltották, sok helyen üldözték őket. Ezt a hozzáállást erősített az egyház magatartása is, amikor eretneknek, veszélyes varázslóknak kiáltotta ki őket. Az 1400-as évek végén már több országban, köztük Svájcban is törvények szabályozták a cigány/roma népességre vonatkozó politikát. Tilos volt elszállásolni őket, 1525-ben törvényt hoztak kitoloncolásukról. Az eddigi pénzbeli támogatás, amelyet a cigányok/romák a helyi hatóságoktól kaptak a megélhetésüket segítendő, mostantól egyetlen célra szolgált - minél messzebb juttatni őket, lehetőleg az ország határain kívülre. I. Maximilian német-római császár ennél is messzebbre ment üldözésükben, több rendeletben kémeknek nevezi őket és azonnali kitoloncolásukat és minden kiadott menlevél visszavonását rendeli el. A helyzet Franciaországban sem kedvezőbb, XII. Lajos 1504-ben érvényteleníti a cigányok birtokában lévő menleveleket, és helyenként megindul a kiűzésük. Néhány évvel később törvény tiltja letelepedésüket az ország területén. IX. Károly nem elégszik meg a teljes cigány/roma népesség kitoloncolásával, hanem testi fenyítésre, gályarabságra ítéli őket. Spanyolországban kis mértékben kedvezőbb volt a helyzetük. A kitoloncolás mellett megjelenik a letelepedés, mint alternatíva - vagy elhagyják az országot, vagy letelepednek és tisztességes életmódot folytatnak. Minden más esetet, illetve a lopást is gályarabsággal büntették. Az akkori Európai szinte valamennyi országában hoznak törvényeket, rendeleteket a cigány/roma népesség kitoloncolásáról, letelepítéséről (Portugália, Olaszország, Vatikán, stb.) Ezek közül az egyik legszigorúbb az 1534-es milánói rendelet, amely a cigányokat/romákat törvényen kívülinek deklarálja, megfosztva őket minden polgári jogtól, illetve az ellenük elkövetett bűntetteket nem minősíti törvényszegésnek. A mai Románia területén, Moldvában és Havasalföldön a cigány/roma népesség évszázadokon keresztül rabszolgasorsban élt a egyházi és földesúri birtokokon egészen a XIX. század közepéig. Az akkori törvények szerint azok a nem-cigányok is rabszolgákká váltak, akik cigányokkal/romákkal házasodtak össze. Az állam tulajdonában lévő rabszolgák nem voltak földterülethez kötve, folytathatták vándorló életmódjukat. Feltételezések szerint ezeknek a rabszolga sorba kényszerített népcsoportok leszármazottjai a mai beás cigányok, akik ma Közép-Európa délkeleti részén (Horvátország, Magyarország, Románia) és Délkelet-Európában (Bulgária, Görögország) élnek. Ez a hosszú tartózkodás Románia területén adhat magyarázatot a beások nyelvi helyzetére is, akik a román nyelv nyelvújítás előtti dialektusát beszélik, amely aztán önálló nyelvként fejlődött tovább, bővült szókincse. Valószínűleg ez a nyelvcsere és a beások megváltozott kulturális sajátossága adja annak a vitának a táptalaját, amely szerint a beások nem „igazi” cigányok/romák. Az európai hatalmak a XVI. század második felére felismerték, hogy erőszakos, a kitoloncolást preferáló politikájuk nem hozza meg a kívánt eredményeket, ezért taktikát változtattak. Az üldözést felváltotta egy, az asszimilációra, letelepítésre törekvő politika, amely eleinte szintén nem vezetett sikerre - a cigányok/romák nem szándékoztak önszántukból feladni identitásukat. Ekkor vált általánossá az erőszakos asszimilációs politika több európai országban, köztük Romániában, Spanyolországban.

Az országok egyre kegyetlenebb törvényeket hoztak, volt olyan ország, ahol a törvények értelmében valakinek a cigány volta elegendő okot szolgáltatott a kivégzésre, kivéve, ha az illető gyermek volt. A kivégzést csak az kerülhette el, aki megtagadta cigány mivoltát, letelepedett, „tisztességes” munkát vállalt, „tisztességes” nyelvet beszélt, ennek megfelelő életmódot folytatott. 1592-ben Angliában teljes vagyonelkobzással és halállal büntettek minden cigányt, akiket módszeresen felkutattak és letartóztattak. Egy korabeli írás szerint 1596-ban egy 196 személyből álló csoportot fogtak el, akik közül 106 felnőtt fizetett halállal „cigányságáért”, a többieket kivétel nélkül kiutasították az országból. Ezt a törvényt csak az 1700-as évek vége felé helyezték hatályon kívül, ezek alapján 200 éven keresztül kivégzéssel megtorolt bűn volt 14 éven felüli cigánynak lenni. Szerencsére a törvényt az utolsó 100 évben már nem alkalmazták, de megtehették volna. Skóciában is hasonló törvényi szabályozás volt érvényben. Egy dokumentum szerint 1624-ben 8 férfit végeztek ki cigány mivolta miatt, az elfogott csoport asszonyait, gyermekeit kitoloncolták az országból. Mások nem voltak ilyen szerencsések. 1636-ban egy csoport férfitagjait fölakasztották, a gyermektelen nőket vízbe fojtották, az anyákat megkorbácsolták és arcukra bélyeget égettek. Európa más országaiban, például Franciaországban gályarabsággal büntették a cigányokat/romákat. A mai Olaszország területén 1601-re minden állam, királyság, hercegség területéről kitiltották a cigányokat. A roma/cigány népesség Magyarországon – A 19. századig A romák/cigányok a 15. század idején jelentek meg Magyarországon – Aventinus humanista történetíró az ország Török Birodalommal való határon lakó cigányokról tesz említést. Az 1400-as évektől a cigányok vándorló életmódot folytattak, melyek zavartalanságát a menlevelek biztosították, illetve – leginkább Erdély területén – jellemző volt bizonyos városrészekhez való kötödés, melyeket a letelepedés igényének első jeleiként is értelmezhetünk. Zsigmond király menlevele 1423-ból származik: „… és elrendeljük, hogy László vajdát és cigány alattvalóit minden módon óvjátok, ne akadályozzátok, életüket ne nehezítsétek, hanem ellenkezőleg minden alkalmatlanságtól és bosszúságtól védjétek…” A menlevél egyben kiváltságlevél is volt, mely biztosította a cigányok jogát a saját ügyeikben való döntésekre, törvénykezésre. Magyarország a cigányság számára kedvezőbb környezetet nyújtott a nyugatabbi területeknél: a roma/cigány csoportok számára hosszú időn át biztosítottak szabad mozgást és önrendelkezést a legmagasabb szinteken, hiszen a romák/cigányok többsége királyi jobbágyként élt, így mentesültek a kisebb helyi hatalmak szolgálatától. A Habsburg-uralom alatt a cigányellenes törvénykezés érvénybe lépett Magyarországon is. 1616-ban Thurzó György magyar nádor ismét kiadott egy menlevelet cigányok számára. Ebből kiderül, hogy milyen esélytelen helyzetben vannak a cigányok Európában. Thurzó utasította a helyi hatóságokat, hogy védjék meg a cigányokat a velük szemben föllépőktől. Jelentős változást okozott a magyarországi cigányok életében a Habsburg-uralom kiteljesedése: - I. Lipót 1701-ben törvényen kívül helyezte a cigányokat. - Mária Terézia 1749. évi rendeletében kiutasított az országból minden cigányt, aki nem telepedett le, további rendeleteivel pedig teljes asszimilációt szorgalmazott. - II. József folytatta az erőszakos asszimiláló politikát, illetve kiterjesztette azok érvényességét Erdélyre is. Mária Terézia és II. József rendelkezéseit Magyarország és Erdély nagy részén sem a hatóságok, sem a cigányok nem vették túl komolyan, amennyire lehetett, kibújtak a végrehajtása alól. A XVIII. századtól megkezdett, a letelepedésre és az asszimilációra irányuló rendelkezések, intézkedések hatása fokozatosan teljesedett ki. Az erre irányuló rendeletek rejtetten hatottak, az 1893. évi népszámláláskor a magyarországi cigányság kb. 90%-a már letelepedett és állandó lakóhellyel rendelkezett. A cigányság helyzete Magyarországon 1945-ig

 

Az 1893-ban tartott cigányösszeíráskor 275 000 cigányt írtak össze hazánkban, ekkor már a nagy többség „állandóan letelepedettnek” számított, „huzamosabban egy helyben tartózkodónak”, azaz „félvándornak” mintegy 20 000, míg „kóborcigánynak” 9 000 főt neveztek a népszámlálás adatai alapján. A megnevezett kategóriák mutatják, hogy a cigányság nem alkotott homogén közösséget ebben az időszakban (sem): a szociológiai mutatókat tekintve a letelepedett cigányoknak nevezettek mutatták a legjobb, míg a kóborcigányok a legrosszabb jellemzőket – igaz ez az átlagéletkorra, a gyerekszámra, a lakásviszonyokra, a foglalkoztatottságra. Ebben az időszakban a cigánykérdés fő okát még mindig a vándorlásban látták. Éppen ezért az összeírás célja az volt, hogy adatokat gyűjtsenek egy, a problémát kezelni tudó rendelet megalkotásához – a Statisztika Hivatal kiadványának előszavában szerepel a megfogalmazott cél, „a csavargási ügyek rendezése és ezzel kapcsolatban a kóbor cigányok letelepítése”. Ez a rendeletet 1916-ban született meg; korábban, 1880 és 1910 között a vármegyék saját hatáskörükben intézkedtek a vándorlások visszaszorítása érdekében. Az 15 000/1916-os rendelet az alábbi módon határozott a kóborló romákról: Kóborlónak számít az, aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakhelye van. Akinek van igazolható lakhelye, de nem tartózkodik ott, vissza lehet toloncolni! Egyetlen cigány sem hagyhatja el engedély nélkül (elöljárósági vagy rendőrségi) a nyilvántartott lakhelyének belterületét. A községi elöljáróságnak nyilvántartásba kell vennie a cigányokat, és rendszeres orvosi ellenőrzés alá kell vonni őket. A nyilvántartott cigány az elvégzett szolgáltatásokért, illetve munkájáért járó díjakat nem kaphatja kézhez – azt a község által kijelölt egyén kezeli! A hatóságok gyakorta próbálkoztak, különféle módokon, a kóborló cigány családok letelepítésével, illetve a deviánsnak tekintett magatartásformák visszaszorításával. 1928-ban a II. Büntetőnovella (1928. évi X. törvény) megrögzött rendelkezései tömegeiben érintették a beilleszkedni nem tudó, csavargó és bűnt elkövető cigányokat, mivel a rendelet szerint önhibájukból válnak folyamatosan újra és újra bűnelkövetővé. 1931-től a vándoripari engedélyek kiadását korlátozták tovább nehezítve ezzel a cigányság életkörülményeit, hiszen a munkavállalási lehetőségeket tovább szűkítették a cigányok számára. Egy 1938-as rendelet szerint minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni – ezen rendelet, valamint Endre László későbbi államtitkár 1934-es követelése a cigányok koncentrációs táborba való zárásáról és a férfiak sterilizálásáról a közvetlen előzményeit és alapját képezik a magyarországi romák holokausztjának. „A magyarországi áldozatok számáról máig vitát folynak, a kutatások a több tízezres számot valószínűsítik. (…) ..több településen, például Esztergomban 1942-ben, zárt cigánytelep létesítéséről döntöttek a városatyák, amit csak a munkavégzés céljából hagyhattak el. 1944 tavaszán-nyarán több város és sok falu roma lakosságát munkatáborokba viszik Szolnok, Csongrád, Bács-Kiskun, Pest, Heves megyékből, augusztusban pedig a Honvédelmi Minisztérium elrendeli a cigány munkásszázadok felállítását. 1944. november másodikán-harmadikán megindul a roma családok összeszedése és internálása Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest megye településeiről. A Pest környéki romákat családostul, gyerekestül, november másodika és hatodika közt szedik össze a helyi csendőrségek, majd az óbudai téglagyárba viszik őket. Innen november 10-én marhavagonokban szállítják Dachauba, majd három nap elteltével a nőket és a gyerekeket tovább Ravensbrückbe.(…)” (Bernáth Gábor, 2002. augusztus 2. RSK) A cigányság helyzete Magyarországon 1945-től napjainkig

 

A II. világháború után, 1957-ig a cigányokkal a minisztériumok foglalkoztak, a probléma kezelésére számtalan koncepció és magatartásforma alkalmazása jellemző, az atyáskodó bánásmódtól (segélyezésért cserébe hasonulás várása) egészen a durva zaklatásig és erőszakos áttelepítésekig. A személyi igazolvány 1954-es bevezetése, a cigányokat ismételten hátrányos megkülönböztetésbe taszította; egyrészt a kiadáshoz szükséges iratok hiánya miatt, másrészt az eltérő színű (fekete) igazolvány segítségével a rendőrség megkülönböztethette a „megbízhatatlan elemeket”. 1955-ben az Egészségügyi Minisztérium készített egy tervezetet a „cigányság társadalmi, szociális, egészségügyi és kulturális helyzetének megjavítására”, melyet 1961-ben párthatározat követett, a párthatározat a cigánykérdést szociális problémaként fogalmazta meg. Ebben az időszakban a cigányok 70-80%-a a társadalomtól elkülönülten, telepeken élt (a kóborcigányok sátrakban, míg a letelepedettek vályogkunyhókban, helyenként házakban). A telepeken erőszakos mosdatások, fertőtlenítések folytak, ha bűncselekményt követett el valaki, a rendőrség sorra vette a telep lakóit, akik védelem nélkül álltak a hivatalos szervvel szemben. A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége az ötvenes években a cigány értelmiségiek – László Máriával, az első cigány származású főtitkárral az élen –kezdeményezésére alakult meg. Tevékenységüket 1961-ig folytathatták, ekkor ugyanis a nemzetiségi szövetségre törekvő csoportosulás kapcsán egyértelműen kijelentette Kádár János, hogy a cigányság nem nemzetiség, s nyelvük, kultúrájuk, hagyományos kötöttségeik akadályozzák a legfőbb célt, a társadalomba való teljes beolvadást. A párthatározat szemléletéből adódóan (a cigánykérdés nem nemzetiségi, hanem szociális ügy) szociális válságkezelési-stratégia kialakítását szorgalmazták. 1965-ben indítottak egy, a cigánytelepek felszámolására irányuló programot – az állandó keresettel rendelkezők kedvezményes kamatú kölcsönt vehettek fel „CS” lakások építésére, illetve régi parasztházak felújítására. Az új lakások építése és a régi házak felújítása a telepszerű elrendezést nem változtatta meg, hiszen az új, „CS” házak egymás mellé épültek, az öreg parasztházakat pedig leginkább infrastruktúrával nem rendelkező kistelepüléseken lehetett megvásárolni. A korábbiakhoz képest azonban ez is nagy mértékű javulásnak tekinthető a lakhatási viszonyok területén. Az 1980-as évek végére jellemző, hogy a cigányság helyzete az előző évtizedekhez képest sokat javult. Ez a lehetőségeket teremtő tendencia azonban nem tekinthető általánosnak és egyáltalán nem tekinthető kiforrott és megszilárdult állapotnak. A bíztató jelek a rendszerváltást követően visszájukra fordultak. A rendszerváltás vesztesei első körben az alacsony iskolázottságú rétegek voltak, a korábban leginkább segédmunkásként dolgozó cigányság pedig ebbe a körbe tartozik. Bár megfigyelhetőek kedvező folyamatok is, de – megfelelő esélyek, lehetőségek hiányában – a cigány családok jelentős részének egyáltalán nincs esélye, akár csak a rendszerváltás közvetlenül megelőző időpontban elért életszínvonalat is elérni. Az alább felsorolt események, folyamatok formálták/formálják leginkább a magyarországi cigány közösség helyzetét: - létrejöttek a kisebbségi, köztük a cigány önkormányzatok, - kialakult egy cigány értelmiségi réteg, - romológia tanszékek szerveződtek (Debrecen, Kaposvár, Nyíregyháza, Pécs, Zsámbék), - jelentősen megszaporodott a cigánysággal foglalkozó publikációk, illetve a cigány nyelvű kiadványok száma - cigány nemzetiségi iskolák jöttek.

INDIÁN

  
 
 

CIGÁNY KÖSZÖNÉSEK

ÜDVÖZLÉSI ALKALMAK ÉS FORMÁK

Egy háztartásban élők találkozásakor a köszönésnek nincs meghatározott rendje, hasonló a nem cigányok körében tapasztaltakkal. Kivétel a meny és a vő, akikkel szemben szigorú követelmény apósuk és anyósuk köszönése. A napszakok szerinti köszönési formák a következők:

 Első köszönés: BAXTALYI DETEHARA! DOBROJ TU/TUME! Szerencsés reggelt! Minden jót neked/nektek!

 Napközbeni köszönések: LASHOJ TYO DYES! LASHOJ TUMARO DYES! Jó napodat! Jó napotokat!

 Esti köszönés: LASHI RATYI TE DEL O DEL! Adjon az Isten jó éjszakát! Azonos válaszok: NAJIS! NAJIS TUKE/TUMENGE! Köszönöm! Köszönöm neked/nektek!

 

Egymással közelebbi kapcsolatban állók között általános köszönési formák a napszaktól függetlenül: T`AVES BAXTALO/BAXTALYI! T`AVEN BAXTALE! Legyél szerencsés! Legyetek szerencsések! Válaszok: T`AVES VI TU! T`AVEN VI TUME! Legyél te is! Legyetek ti is!

 

Örömteli családi ünnepeken vagy a gyakran spontán módon kialakult társaságokban az érkezők: DEVLESA ARAKHAV TUMEN! DEL ANDAS TUT! Istennel találtalak benneteket! Isten hozott!

 

Virrasztóba érkezők köszönése: MAJLASHI RATYI TE DEL AMEN O SUNTO DEL! Jobb estét adjon nekünk az Isten! DEVLESA ARAKHAV TUMEN! Istennel találtalak benneteket! O DEL TE JERTOL AMARE MULES! Az Isten bocsásson meg a halottunknak!

 

A többiekkel szembeni kötelező udvariasság megkívánja, hogy az összegyűlteket csak rövid időre is elhagyó elköszönjön társaitól. Ilyenkor ezt mondják: DEVLESA MUKHAV TUMEN! Istennel hagylak benneteket! PACHASA MUKHAV TUMEN! Békével hagylak benneteket! A válasz már különböző: DEVLESA!(lovári) ZHA DEVLESA!(másári) Istennel! Menj Istennel!

A társaságból végleg távozók köszönése napközben: ASHEN DEVLESA! Maradjatok Istennel! TE DEL O DEL LASHI RATYI! Adjon az Isten jó éjszakát! A válasz: ZHA/ZHAN DEVLESA! Menj/Menjetek Istennel!

 Lassú dalok megkezdése előtti engedelemkérés és a dal befejezésekor mondott jókívánságok ismertek: ENGEDELMO MANGAV SAVORAZHENENDAR, SA JERTON MA, TE PHENAV TUMENGE JEKH CHACHI VORBA! Engedelmet kérek mindnyájatoktól, bocsássatok meg, hogy elmondjak nektek egy igaz beszédet! Lováriak szerint a dal megkezdése előtt a következőket mondják: ENGEDELMO MANGAV SAVORAZHENENDAR, SA JERTON! Engedelmet kérek mindnyájatoktól, bocsássatok meg! A többiek erre így válaszolnak: DEVLESA! Istennel! Az éneklő a dal befejezése után köszönti a közönséget: DEL O DEL PE SASTYIMASTE, SAVORAZHENENGE! Adja az Isten mindnyájatok egészségre! Énekléshez fűződő szokásokhoz hasonló funkciójú a férfiak táncát megelőző beköszöntő: ENGEDELMO MANGAV! SA JERTON, KHELAV! Engedelmet kérek! Bocsássatok meg, táncolok! A táncot befejező férfi megköszöni a figyelmet tánca iránt: NAJIS TUMENGE!

 

Indián