Drótos András - A cigányság, a cigány iskolázás jó ismerőjeként azt elemzi,
miként lehetne elkerülni a cigány tanulók felzárkóztatása terén tapasztalható
kudarcokat. Úgy véli, hogy a hazai cigányság mai élethelyzete, a cigányok
körében tapasztalható szegénység miatt a cigány iskolázásban a gondozás, a
szocializáció segítése jó ideig megelőzi fontosságban az oktatást, az
ismeretközvetítést.
A szerző szerint csak egy ilyen gondozó, szocializációs hátrányokat
kompenzáló programot követően lehet szó a cigány gyerekek esetében oktatásról.
Csak egy hosszú, nagy szakértelemmel kísért alapozó szakaszt követően válik
lehetségessé a cigányság tanítása, iskolázottsági szintjének növelése. A kérdés
társadalmi vetülete A cigánykérdés nem iskolai probléma, de mint minden
együttéléssel járó gondnak, ennek is van iskolai vetülete. A cigányság és a
magyarság együttélése tény, a cigányság telepszerű vagy jelenléte a magyar
városokban és községekben hosszú távú realitásnak tekinthető. Az együttélés
jelenlegi formája is elfogadandó és belátható történelmi távlatokon belül nem
megváltoztatható valóság. Az is tény, hogy a történelem, amely mintegy hat
évszázada egymás mellé rendelte a két etnikumot, nem végzett alapos munkát az
egyenetlenségek elsimításában, a súrlódások felszámolásában. Hibásnak vélek
azonban minden olyan elgondolást, kezdeményezést, amely valamiféle históriai
vagy ne adj' Isten ködös genetikai alapokról kiindulva igyekszik utakat szabni
többnyire a másik fél, jobbik esetben mindkét etnikum számára a jövőbeni
kapcsolatokat illetően. A sokféle sérelem, a múltbeli - és a jelenkori -
jogtiprás lajstromba szedése, a historizáló "igazságkeresés" és a
másik iránti empátia teljes hiánya inkább konzerválja a meglévő bajokat, az
etnikai egyet nem értést, mintsem előrevinné a dolgokat. A cigány-magyar
kapcsolatok egyetlen alternatívája Magyarországon az együttélés. * Az
együttélés azonban nem jelent egyformaságot is. Sőt az a célszerű, ha már a
kezdet kezdetén tisztázzuk, hogy a jogi egyenlőség nem tünteti el a meglévő és
megújuló társadalmi különbségeket a helyi közösségek "ranglétráján",
az eltéréseket az életvitelben, a családok összetartozásának külső és belső
jelenségeiben, a gyermeknevelési szokásokban és az emberi élet számos más
területén. Nem vagyok híve azoknak az elméleteknek, amelyek a létező
különbségeket bagatellizálják, és a "szőnyeg alá söprik" a problémát.
Az pedig már minősítést sem érdemel, ahogyan némelyek politikai tőkét
igyekeznek kovácsolni maguknak a cigányság és a magyarság együttélésének
egyoldalú interpretálásával. Az átgondolatlan szólamok, az irányt és arányt
tévesztett politikai, szociális és kulturális kampányok még kuszábbá tették
egyébként is bonyolult viszonyrendszereinket. * A cigánykérdés létezik, és
léteznek a különbségek is a két etnikum életvitelében, gazdasági
szituáltságában és szocializáltságában.
Nem akkor segítünk felzárkózni a cigányságnak a jelenkor sok tekintetben
megújulni készülő magyar társadalmához, ha azt mondjuk nekik, hogy ez immár
minden tekintetben megtörtént, mert ez először is hazugság, másodszor pedig a
bajok elkendőzése. A túlpolitizált egyenlősdivel lehetetlenné válhat a külön
utak megtalálása, a szükséges felzárkóztató lépések kidolgozása. Tisztában
vagyok vele, mennyire fontos egy nép identitásának a megtalálásában az, hogy
miképp nevezi meg önmagát. A belülről is megosztott cigányságnak is szüksége
van az ebből sugárzó kohéziós erőre. Ám abszolút hiteltelennek érzem, amikor a
magyar etnikumhoz tartozó különböző rendű, rangú politikusok is romának nevezik
a cigányokat, s még inkább megmosolyogtat, amikor egyesek már odáig mennek a
valós különbségek elfedésében, hogy csak magyarokról hajlandók tudni. * Ha a
két etnikum közötti különbség nagyságát, a minden társadalmi szférában
szükséges felzárkóztató intézkedések mélységét, alaposságát akarnám
meghatározni, akkor a cigányság elmaradását történelmi léptékűnek kell
neveznem. Ezt a hátrányt egyénileg sokan képesek voltak fölszámolni, de a
cigány társadalom együttes kitörése már nehezebb ügy. Ezt a történelmi
távolságot egyedül, önerejéből képtelen megtenni a hazánkban már millió fölötti
lélekszámúnak becsült nép. Ehhez kell szabni tehát a "kezelés"
gyógyító eljárásait is. S hogy ennél az utóbbi képnél maradjak, a gyógyításban
a "beteg" aktív közreműködése is szükségeltetik. * A gazdasági lemaradás
vagy inkább leszakadás mellett a cigányság társadalmi felzárkóztatásának gátja
a magyarsággal szembeni nem kevés előítéletet tartalmazó szemlélete is. Ezek
közül talán a legjellemzőbb, hogy a magyarokat többnyire átverhető ellenfélnek,
falhoz állítható hiszékenynek, akadékoskodó, de könnyen sarokba szorítható,
megdumálható akadálynak, megfejhetőnek, megpumpolhatónak tekintik. Vannak ebben
a magatartásban kényszeres elemek is, ám leginkább ezt a beállítódást
utasította el (a dolgok működésének természete szerint általánosított formában
a cigánysággal együtt) a magyarság. Nem véletlenül nevezzük a tartalmatlan
hízelgést, a "háttere nincs" beszédet cigánykodásnak, s az sem
véletlen, hogy a cigány népnév pejoratív tartalmakat is hordoz a magyar
nyelvben. Nem kívánok ebbe a kérdésbe belemélyedni, mert akkor hosszú utat
kellene megjárnom - ha csak a deskriptív szemléletre kívánnék is szorítkozni -
a cigánycsaládok belső viszonyainak elemzésétől a néplélektan ködös tájaiig. De
ez a szemlélet is oka annak, hogy a cigányság összességében ma rosszabb
helyzetben él Magyarországon, mint a többi etnikum.
A kérdés iskolai vetülete - A cigánykérdés iskolai probléma is. Itt sem
lehet megkerülni a helyzet elemzését, a szükséges lépések meghatározását.
Mindenekelőtt tudnunk kell, honnan, miféle miliőből érkezik a gyerek. Nem a
családok életében kell vájkálni, hanem a helyi cigányságról, létszámáról,
életmódjáról, megélhetési forrásairól, rétegeződéséről, egyszóval
szocializáltsági szintjéről kell ismeretekkel rendelkezni a döntéshez. Ennek a
tudásnak a birtokában lehet meghatározni, hogy az oktatásra vagy a
gondozásra-nevelésre kell-e helyezni a fő hangsúlyt, és ennek fényében látható,
hogy vegyes etnikumú vagy külön cigány és magyar osztályokat hozzunk létre,
esetleg osztálybontással vagy kiscsoportos foglalkozásokkal próbáljuk elérni a
kívánt célt. A cigány lakosság többségének kisebb problémája is nagyobb, mint
presztízskérdést csinálni a szakmai-metodikai eljárások kiválasztásából. Ahol
gond a megélhetés, nagyobb súllyal esik latba, kap-e a fenntartó
önkormányzattól iskolanapon tízórait a gyermek, mint az, hogy melyik
tankönyvvel véli pengeélesre csiszolni az iskolások elméjét a buzgó és
hivatástudattal átitatott tantestület. Ebben a világban célszerű a tankönyveket
is az áruk szerint megválogatni, minél olcsóbb, annál jobb. Ha megveszik. Az
ennivalóért is naponta megküzdő cigány családok számára megnyugtatóbb, ha az
iskola a gondozási feladatokból is vállal olyanokat, amelyek végül is nem
tartoznak kifejezetten a kötelességei közé. * Semminek sem örültem jobban a NAT
kapcsán, mint annak, hogy a dokumentum készítői oktatási követelményeket
fogalmaztak meg, s mellőzték a direkt nevelési követelményeket. Az utóbbi
terület gondjai, meggyőződésem szerint inkább a szülő "hatáskörébe"
tartoznak. Még akkor is, ha tudom, hogy a nevelés nélküli iskola
elképzelhetetlen fantazmagória. Az oktatás, nevelés és gondozás egységéből
hiába szeretné az iskola az utóbbi kettőt a szülői ház kizárólagos jogának
tekinteni, ha az - többnyire gazdasági funkciójának gyengesége okán - erre
képtelen.
A magyarországi cigányság többsége és a cigány gyerekek nagy része - minden
pozitívan diszkrimináló állami lakásépítési és a nagycsaládosokat, a
társadalmi-gazdasági versenyben lemaradókat segítő kampányolás ellenére -
többnyire fürdőszoba nélkül épült lakásokban, többnyire a gyermekek után járó
segélyekből, önkormányzati támogatásokból és alkalmi munkákból próbál megélni.
Hogy a városokban vagy a falvakban könnyebb vagy nehezebb a helyzetük ezeknek
az embereknek, nem tudom. Mostani és korábbi munkáim során jó néhány
cigánytelepet végigjártam, sokféle sorsot megismertem. Kevés olyan cigánnyal
volt módom megismerkedni, akiből értelmiségi lett (többségükben ők is
odahagyták azt a miliőt, sőt azt a települést is, amelyben felnőttek). Talán
azért kevés a cigány értelmiségi az ismeretségi körömben, mert valóban kevesen
is vannak. Cigány tanítványaim közül (pedig dolgoztam nevelőotthonban is, s
minden munkahelyemen - talán a tanárképzőt leszámítva - viszonylag magas
létszámban voltak cigány tanulók is) mintegy tíz főre emlékszem, aki az
érettségiig tanult. Szakmához - főleg az állami gondozottak közül - már többen
jutottak az iskolarendszer révén, de ezzel a ténnyel szemben áll az, hogy a nem
állami gondozottként felnövők között efféle képzettséggel bíró alig-alig akadt.
(Nem csoda, ha a többségében alacsonyan iskolázott cigány munkaerő veszítette
el elsők között az állását a munkahelyi struktúrák megváltozásakor? Akkor is
így lett volna ez, ha a magyar társadalomban nem lenne - de van - előítélet a
cigánysággal szemben.) A cigányság szocializáltsága tekintetében történelmi
léptékben van lemaradva. S mivel az iskolát nem szabad kiszakítani a
társadalomból (minden ilyen kísérlet kudarccal végződött eddig), ott is kezelni
kell, kezelni "illik" a kérdéskört. A szakma felzárkóztatási
programról beszél, ha a cigány gyerekek iskolai helyzetével kapcsolatos
kérdések kerülnek előtérbe. Én inkább az esélyegyenlőség megteremtéseként
minősítem ezeket az intézkedéseket, szükséges cselekedeteket, lépéseket.
Mindenekelőtt azokat az alapelveket kívánom összeszedegetni, amelyek mentén
haladva eredményesek lehetünk a pedagógiai álcával elfedett szocializációs
tevékenységkörben.
Az egyik fontos alapelv, hogy mindig a valóságos helyzetből és nem a
ködképekből kell kiindulni. A cigány gyerekek többsége csak úgy jut el az
óvodához, ha szüleik helyi támogatást kapnak ehhez. Amennyiben valamilyen
helyileg módosult cigány dialektust tekint anyanyelvének a cigányság, akkor az
óvodapedagógusokra és később az első iskolai évfolyamok pedagógusaira
aránytalanul nagy teher hárul, ha "teljes létszámú" osztályokkal kell
foglalkozniuk (legyenek azok mindannyian cigányok vagy részben magyarok,
illetve magyar anyanyelvűek is). A fogalomkincs szűkössége, a szocializációs
elmaradottság felszámolására tett erőfeszítések nagysága mind amellett szólnak,
hogy ha sikeresek akarunk lenni nevelő-oktató munkánkban, kis létszámú cigány
osztályokat célszerű az első iskolai évben létrehozni. A cigány ajkúak és a magyar
ajkúak együttes nevelése is feszültségeket hordoz magában, míg az egyik
lelassul a fejlődésében, a másik sorsa óhatatlanul a leszakadás lesz. A másik
fontos alapelv, hogy az iskolai felzárkóztató intézkedések ne csak oktatási és
nevelési jellegűek legyenek. Ezekkel ugyanis aligha érhető el a lemaradás
okainak a felszámolása. Bár a tüneti kezelés nem fölösleges, mégis úgy vélem,
hogy gondozási program nélkül a felzárkóztató iskolai tevékenység
eredménytelen. Ha a fenntartó és/vagy az önállóan gazdálkodó iskola anyagilag
nem teremti meg azokat a gondozási feltételeket, amelyeket a jobban
szocializált családok gyermekei már természetes feltételrendszerként élnek meg,
nem ugyanazt érti majd a tanító és a kisdiák ugyanazon fogalmakon. Ebbe a
gondozási-támogatási struktúrába beletartozik a vízöblítéses vécé használatától
a fogmosás "oktatásán", a tisztálkodási és öngondozási készségek
kialakításán keresztül a tanszerekkel és gyakran az élelemmel való ellátásig
sok minden. Az iskola nem szociális gondozási központ, ám ha eredményeket
akarunk elérni, ezen az úton juthatunk közelebb a célhoz. Ha egyszerűen csak
iskolai kérdésként kezeljük a dolgot, akkor többnyire sikertelen, bukásai miatt
többször is közösséget váltó, iskolai kötődésekkel nem rendelkező gyerek lesz
az eredmény. Éppen a NAT követelményrendszere kapcsán gondoltam arra, hogy
alkalmazható-e bármilyen standardizált mérce mondjuk a hagyományos nevükön
sátoros cigányoknak nevezett vagy a jobban modernizálódott magyar ajkú
cigányság gyermekeire egységesen vonatkoztatva. Aki anyanyelvének hangjait sem
úgy képzi, mint magyar anyanyelvű társa, helyesírási tudásában mérhető-e
ugyanazon mércével. Az eltérő ütemben haladó gyermekekkel saját ütemük szerint
kell haladni. Azzal ugyanis csak árthatunk, ha nem vesszük figyelembe a
realitásokat, s valamiféle Prokrusztész-ágyba kényszerítünk minden gondot, csak
azért, mert ez az ágy a legolcsóbb a bútorboltban, vagy mert a politikusok azt
mondják, hogy ezt kell vásárolnia az iskolának. A pedagógiának megoldást kell
találnia a problémákra, míg a politika beérheti a magyarázatokkal is. Mindent
összevetve az a véleményem, hogy ne a politikai hangulatkeltés határozza meg a
módszerek megválasztását, hanem a feladat. Ha a cigány osztályokkal vagy a kis
létszámú csoportokkal jobb eredmények érhetők el, ha a külön út szakmai
szempontból szükséges, azt kell választanunk. Arról sem feledkezhetünk meg,
hogy a cigány családokat az átlagos magyar családokénál erősebb érzelmi kötődés
fűzi össze. Pontosabban erősebbnek tűnik. Bármilyen valós vagy vélt sérelem
esetén beindul a reakció, s a család a megbántott, megrövidített gyermek
védelmére kel. A realitásokban gondolkodó nevelőtestületeknek megfelelő
kezelési eljárásokkal, átgondolt módszerekkel kell rendelkezniük az efféle
érzelmi rohamok lecsillapítására. Az önállósodó iskolának a cigány szülővel is
kapcsolatokat kell keresnie, kiépítenie. Akár külön cigány szülői munkaközösség
életre hívásával is. Az iskola régi szövetségese az egyház. Az oktatás valaha a
szervezet kebelén belül bontakozott ki Magyarországon éppúgy, mint a középkori
Európában. A hit és a tudomány egykori házassága már felbomlott, s a
tudományhoz jobban húzó oktatás is kinőtte a bölcsőt, de a közös dajka, az
egyház máig őrzi az iskolához fűződő kapcsolatait.
A motiváció erősítésében az
iskola is fölhasználhatja azt a lelki hatóerőt, amelyet a hit adhat annak az
embernek, akinek ilyen kötődései vannak. Úgy vélem, hogy az egyre szaporodó
módszertani segédanyagok, útmutatók, a létszámukban is megsokszorozódott
cigányoktatási szakértők és szakreferensek áldásos munkája ellenére a
magyarországi cigányoktatás kitaposatlan út (inkább ösvény), amelyen alig
vannak tájékozódási pontok. Azok az iskolák, legfőképp kis iskolák, amelyek
szembesülni kénytelenek ezzel a feladattal, nincs miből válogassanak, nincsenek
olyan helyzetben, hogy maradéktalanul vagy csak elfogadhatóan eleget tegyenek
feladatuknak. Munkájukat csak nehezíti a problémát át nem látó politika. Az
iskolák magukra hagyatva képtelenek arra, hogy kinyomdokolják ezt az utat.
Hiányzik hozzá a pénz, a szakértelem és általában a helyi közösség támogatása.
Tenni, cselekedni azonban akkor is kell, ha még csak tanuljuk ezt a
szakterületet
Indián