Roma holokauszt Európában

Lengyelország 1939-es megszállása után a zsidók és a lengyelek deportálása mellett napirendre került a romák áttelepítése is egy "zsidó rezervátumba". A bűnügyi rendőrség vezetője kérte a zsidók deportálásáért felelős Adolf Eichmannt, hogy a zsidó vonatokhoz csatoljanak "3-4 vagon cigányt". Eichmann egyetértett, de terv a helyi német hatóságok ellenállásán megbukott, így 1940-ben 30 ezer helyett csak 2800 roma került Lublinba. 1941 őszén Hitler elrendelte a Birodalom "megtisztítását" a zsidóktól. Az akció keretében 5 ezer osztrák cigányt vittek a lodzi gettóbaA gettó zsidó vezetője, Chaim Rumkowski rasszista érvekkel indokolta a németeknek, hogy a zsidók miért nem élhetnek együtt a cigányokkal, akik bármire képesek. "Először rabolnak, aztán gyújtogatnak, hamarosan minden lángokban áll majd, gyárak, raktárak." Kérésére a nácik a gettóban egy zárt területre telepítették a romákat, akik hamarosan százával haltak meg tífuszban. Az éhség, a járvány és a lakáshiány miatt egyre romló körülményeket a német hatóságok a szokásos módon "orvosolták": a lodzi gettóból 1942 februárjában éppen úgy a chelmnói haláltáborba deportálták, és ott gázteherautóban kivégezték a romákat, mint a zsidó gettó lakóit. 1941 nyarán a keleti lengyel és szovjet területeken megkezdődött a zsidók megsemmisítése. Az SS és a rendőrség speciális egységei, az Einsatzgruppék zsidók százezrei mellett több ezer "aszociális" cigányt lőttek agyon. A Baltikumban működő egyik speciális egység jelentése szerint 1942. február 1-ig összesen 138.272 embert öltek meg. A 136.421 zsidó, 1064 kommunista, 56 partizán, 653 szellemi fogyatékos, 44 lengyel, 28 orosz hadifogoly és 1 örmény mellett az alakulat 5 cigányt is kivégzett. Az Einsatzgruppe B egyik, Szmolenszk térségében tevékenykedő egysége 1942 márciusában 1585 zsidót, 27 kommunistát és 45 cigányt, egy másik alakulat ugyanebben az időszakban 1551 zsidót, 5 orosz bűnözőt, 20 kommunistát és 33 cigányt "részesített különleges kezelésben". 1941 októberében a keleti front középső szakaszán egy, az Einsatzgruppe C-hez tartozó őrjárat 32 fős cigánykaravánt

tartóztatott fel az úton. A szekerek átkutatása közben állítólag német katonai felszerelést találtak, és "mivel ez a banda nem rendelkezett személyi okmányokkal és nem tudták megmagyarázni a (német katonai) holmik eredetét, ki lettek végezve". A déli szovjet területeken gyilkoló Einstazgruppe D 1942 áprilisáig összesen 91.678 embert ölt meg, köztük a márciusban kivégzett "261 fő aszociális elemet, beleértve a cigányokat is". Ugyanennek az alakulatnak egy korábbi jelentésében a meggyilkoltak között található "810 fő aszociális elem, cigány, elmebeteg, és szabotőr". 1942 januárjában szintén az Einsatzgruppe D jelentette, hogy Szimferopolban megöltek 824 cigányt, illetve, hogy a városban "a cigánykérdés megoldást nyert".

A nácik a megszállt európai országokban eltérő módon és mértékben üldözték a helyi romákat. Hollandiában, Görögországban és Franciaországban nemigen törődtek velük. A kollaboráns francia hatóságok 30 ezer cigányt internáltak, míg a németek Belgiumból majdnem 400 belga, holland, német és norvég állampolgárságú cigányt deportáltak Auschwitzba, akik közül csak 12-en élték meg a felszabadulást. Aki eladta ekhós szekerét, mentesült. 1943 őszén Olaszországból a nácik néhány tucatnyi olasz vándorcigányt hurcoltak keletre.

Szerbiában a megszálló német katonai hatóságok másfél év alatt helyben "oldották meg a zsidó- és a cigánykérdést". A zsidókkal együtt mintegy 12 ezer cigányt lőtték agyon, vagy gázosítottak el teherautókban. 1942 augusztusában büszkén jelentették Berlinnek: Szerbiában "a zsidó- és a cigánykérdés megoldást nyert". Lengyelországban 13 ezer vándorcigányt öltek meg, a letelepedett romákat a zsidó gettókba küldték, a varsóiba 1942 tavaszától bolgár és magyar állampolgárságúak is érkeztek. Őket a varsói zsidókkal együtt Treblinkában gázosították el.



A nácikkal szövetséges államokban eltérően alakult a romák sorsa. A horvát usztasák 20-28 ezer romát gyilkoltak meg. A román hatóságok egyes források szerint 30-40 ezer cigányt mészároltak le. Más adatok alapján úgy tűnik, hogy 26 ezer cigányt deportáltak koncentrációs táborokba, akik közül 6-8 ezer embert megöltek, míg további 3 ezren az éhség és a betegségek áldozatai lettek. Szlovákiából nem deportálták a helyi cigány lakosságot, de általában a települések szélére kellett költözniük. Néhány száz vándorcigányt kényszermunkára vittek. SS-egységek százakat végeztek ki, de mintegy 30 ezren túlélték a háborút. A holokauszt során a különböző becslések szerint a kétmilliós európai cigányság 10-30 százalékát gyilkolták meg.

A Cigányság története

Mielőtt a romák Európába való érkezésének történetéről beszélnénk, tudnunk kell, milyen források alapján tesznek a történettudósok megállapításokat. A történelem ismeretszilánkokból próbálja meg összeállítani az általa vizsgált kort.

Romák Európába érkezésük előtt

Rendkívül kevés forrás maradt fenn arról a kb. 1000 évről, mely a romák őshazájukból való elindulása és Európába érkezése között eltelt. A mai ember gondolkodásmódja, világlátása egészen más, mint azoké, akik annak idején lejegyezték azokat az ismereteket, melyek számukra voltak fontosak. A történészek így csak utólag tudnak kérdéseket gyártani a fennmaradt adatokhoz, leírásokhoz.

A romák eredetéről szóló feltételezések közül az egyik legismertebb, hogy i. sz. 700 és 1000 között Indiából indult útnak egy népcsoport. Ennek lehetséges oka az iszlámterjeszkedés volt. Mohamed bir Kasszim i. sz. 712-ben elfoglalta Szindhet, majd Mahmud 1001-ben Pandzsáb legnagyobb részét. Egy 1126-ban keletkezett történeti írás szerint a kalifák Örményországba és Szíriába telepítették a cigányok vélhető őseit. Arról azonban nincs adat, hogy pontosan kiket és mikor telepítettek a kalifák Nyugatra, a legkevesebbet arról tudjuk, hogy e csoport hány főből állhatott. Amikor Timur-Lenk mongol uralkodó 1398-ban betört Indiába, onnan a cigányokat Szamarkandba, a székesfővárosba hajtatta. Később - valószínűleg - az oszmán törökökkel együtt jutottak el a Balkán-félszigetre. Ha tehát a mai romák ősei Indiából származnak, az elvándorlás kezdete semmiképpen sem tehető egyetlen időpontra, hanem több hullámban történt: évszázadok hosszú sora alatt vándoroltak Nyugatra különböző kultúrájú, életmódú és létszámú csoportok.

A Cigányok középkori megjelenésével kapcsolatban egyetlen pontos adat sem áll rendelkezésünkre. A korabeli balkáni okiratok már mind jelen lévő csoportként jelölik meg a cigányokat. Merész, de nem kizárt azon lehetőség feltételezése, hogy a cigányok nem Indiából vándoroltak Európába, hanem az indogermán népek őshazájából, vagyis Közép-Ázsiából. Mindez nagy valószínűséggel a népvándorlások idején történt (i. sz. 200-400 körül), amikor a barbár törzsek megjelentek a római provinciák városainál: 245-ben a germánok áttörték a limest.

Egy másik feltételezés szerint a cigányok Indiából való útra kelésének időpontja akkorra tehető, amikor árja népek a U. évezred elején (i. sz. 1000 körül) behatoltak a Hindusztáni-félszigetre, délebbre szorítva az ott őslakos dravidákat.Abul-Kászem Manszúr Firdauszi perzsa költő (i. sz. 940-1025) említi Királyok könyve című munkájában, hogy Bahram Gur perzsa király (i. sz. 420-438) az ind Shankal királytól tizenkétezer lurit hivatott, hogy azok zenével szórakoztassák őt és sok csapástól sújtott népét. Egy másik történetíró 950 körül tízezer zottról tesz említést perzsa királyok történetéről írt könyvében: a király e több ezer embernek földet, vetőmagot és jószágot adott, melyet azonban azok feléltek, ezért a király haragjában "világgá küldte" őket. Sokan vélik felfedezni a lurik és zottok személyében a mai európai romák őseit. A bizonytalanság olyan nagy, hogy abból az időből, amikor a romákról már írásbeli megemlékezések állnak rendelkezésünkre, sem tudjuk biztosan, hogy valóban a mai romákról van-e szó.

A cigány/roma népesség Európa területén

A XV. században a Kelet-Római Császárság megrendülése és a Török Birodalom előrenyomulása egybe esik a cigányok/romák újabb vándorlási hullámának megindulásával. A Magyarországon ekkor megjelent cigány/roma népesség jelentős része a Német Birodalom, Svájc, Franciaország területére vándorolt tovább, igazoló dokumentumuk a Zsigmond király által kiadott menlevélhez hasonló volt. Ebből az időből maradt ránk 4 írásos emlék, amelyeket az ország 4 különböző helyén adtak ki: Buda, Szepes, Pécs és Bécsújhely. Ebből arra következtethetünk, hogy ez időben az ország szinte minden területén fordultak már meg cigány/roma csoportok.

A cigány/roma népesség viszonylag háborítatlanul vándorolhatott a kelet-európai országokban, azonban nyugat-európában már ekkor sem voltak elnézőek velük szemben. Nem egy ország területéről kitiltották, sok helyen üldözték őket. Ezt a hozzáállást erősített az egyház magatartása is, amikor eretneknek, veszélyes varázslóknak kiáltotta ki őket.

Az 1400-as évek végén már több országban, köztük Svájcban is törvények szabályozták a cigány/roma népességre vonatkozó politikát. Tilos volt elszállásolni őket, 1525-ben törvényt hoztak kitoloncolásukról. Az eddigi pénzbeli támogatás, amelyet a cigányok/romák a helyi hatóságoktól kaptak a megélhetésüket segítendő, mostantól egyetlen célra szolgált - minél messzebb juttatni őket, lehetőleg az ország határain kívülre.

I. Maximilian német-római császár ennél is messzebbre ment üldözésükben, több rendeletben kémeknek nevezi őket és azonnali kitoloncolásukat és minden kiadott menlevél visszavonását rendeli el.

A helyzet Franciaországban sem kedvezőbb, XII. Lajos 1504-ben érvényteleníti a cigányok birtokában lévő menleveleket, és helyenként megindul a kiűzésük. Néhány évvel később törvény tiltja letelepedésüket az ország területén. IX. Károly nem elégszik meg a teljes cigány/roma népesség kitoloncolásával, hanem testi fenyítésre, gályarabságra ítéli őket.

Spanyolországban kis mértékben kedvezőbb volt a helyzetük. A kitoloncolás mellett megjelenik a letelepedés, mint alternatíva - vagy elhagyják az országot, vagy letelepednek és tisztességes életmódot folytatnak. Minden más esetet, illetve a lopást is gályarabsággal büntették. Az akkori Európai szinte valamennyi országában hoznak törvényeket, rendeleteket a cigány/roma népesség kitoloncolásáról, letelepítéséről (Portugália, Olaszország, Vatikán, stb.) Ezek közül az egyik legszigorúbb az 1534-es milánói rendelet, amely a cigányokat/romákat törvényen kívülinek deklarálja, megfosztva őket minden polgári jogtól, illetve az ellenük elkövetett bűntetteket nem minősíti törvényszegésnek.

A mai Románia területén, Moldvában és Havasalföldön a cigány/roma népesség évszázadokon keresztül rabszolgasorsban élt a egyházi és földesúri birtokokon egészen a XIX. század közepéig. Az akkori törvények szerint azok a nem-cigányok is rabszolgákká váltak, akik cigányokkal/romákkal házasodtak össze. Az állam tulajdonában lévő rabszolgák nem voltak földterülethez kötve, folytathatták vándorló életmódjukat. Feltételezések szerint ezeknek a rabszolga sorba kényszerített népcsoportok leszármazottjai a mai beás cigányok, akik ma Közép-Európa délkeleti részén (Horvátország, Magyarország, Románia) és Délkelet-Európában (Bulgária, Görögország) élnek. Ez a hosszú tartózkodás Románia területén adhat magyarázatot a beások nyelvi helyzetére is, akik a román nyelv nyelvújítás előtti dialektusát beszélik, amely aztán önálló nyelvként fejlődött tovább, bővült szókincse. Valószínűleg ez a nyelvcsere és a beások megváltozott kulturális sajátossága adja annak a vitának a táptalaját, amely szerint a beások nem „igazi” cigányok/romák.

Az európai hatalmak a XVI. század második felére felismerték, hogy erőszakos, a kitoloncolást preferáló politikájuk nem hozza meg a kívánt eredményeket, ezért taktikát változtattak. Az üldözést felváltotta egy, az asszimilációra, letelepítésre törekvő politika, amely eleinte szintén nem vezetett sikerre - a cigányok/romák nem szándékoztak önszántukból feladni identitásukat. Ekkor vált általánossá az erőszakos asszimilációs politika több európai országban, köztük Romániában, Spanyolországban.

Az országok egyre kegyetlenebb törvényeket hoztak, volt olyan ország, ahol a törvények értelmében valakinek a cigány volta elegendő okot szolgáltatott a kivégzésre, kivéve, ha az illető gyermek volt. A kivégzést csak az kerülhette el, aki megtagadta cigány mivoltát, letelepedett, „tisztességes” munkát vállalt, „tisztességes” nyelvet beszélt, ennek megfelelő életmódot folytatott. 1592-ben Angliában teljes vagyonelkobzással és halállal büntettek minden cigányt, akiket módszeresen felkutattak és letartóztattak. Egy korabeli írás szerint 1596-ban egy 196 személyből álló csoportot fogtak el, akik közül 106 felnőtt fizetett halállal „cigányságáért”, a többieket kivétel nélkül kiutasították az országból. Ezt a törvényt csak az 1700-as évek vége felé helyezték hatályon kívül, ezek alapján 200 éven keresztül kivégzéssel megtorolt bűn volt 14 éven felüli cigánynak lenni. Szerencsére a törvényt az utolsó 100 évben már nem alkalmazták, de megtehették volna. Skóciában is hasonló törvényi szabályozás volt érvényben. Egy dokumentum szerint 1624-ben 8 férfit végeztek ki cigány mivolta miatt, az elfogott csoport asszonyait, gyermekeit kitoloncolták az országból. Mások nem voltak ilyen szerencsések. 1636-ban egy csoport férfitagjait fölakasztották, a gyermektelen nőket vízbe fojtották, az anyákat megkorbácsolták és arcukra bélyeget égettek.
Európa más országaiban, például Franciaországban gályarabsággal büntették a cigányokat/romákat.
A mai Olaszország területén 1601-re minden állam, királyság, hercegség területéről kitiltották a cigányokat.

A roma/cigány népesség Magyarországon – A 19. századig

A romák/cigányok a 15. század idején jelentek meg Magyarországon – Aventinus humanista történetíró az ország Török Birodalommal való határon lakó cigányokról tesz említést. Az 1400-as évektől a cigányok vándorló életmódot folytattak, melyek zavartalanságát a menlevelek biztosították, illetve – leginkább Erdély területén – jellemző volt bizonyos városrészekhez való kötödés, melyeket a letelepedés igényének első jeleiként is értelmezhetünk. Zsigmond király menlevele 1423-ból származik: „… és elrendeljük, hogy László vajdát és cigány alattvalóit minden módon óvjátok, ne akadályozzátok, életüket ne nehezítsétek, hanem ellenkezőleg minden alkalmatlanságtól és bosszúságtól védjétek…” A menlevél egyben kiváltságlevél is volt, mely biztosította a cigányok jogát a saját ügyeikben való döntésekre, törvénykezésre. Magyarország a cigányság számára kedvezőbb környezetet nyújtott a nyugatabbi területeknél: a roma/cigány csoportok számára hosszú időn át biztosítottak szabad mozgást és önrendelkezést a legmagasabb szinteken, hiszen a romák/cigányok többsége királyi jobbágyként élt, így mentesültek a kisebb helyi hatalmak szolgálatától.
A Habsburg-uralom alatt a cigányellenes törvénykezés érvénybe lépett Magyarországon is. 1616-ban Thurzó György magyar nádor ismét kiadott egy menlevelet cigányok számára. Ebből kiderül, hogy milyen esélytelen helyzetben vannak a cigányok Európában. Thurzó utasította a helyi hatóságokat, hogy védjék meg a cigányokat a velük szemben föllépőktől. Jelentős változást okozott a magyarországi cigányok életében a Habsburg-uralom kiteljesedése:
- I. Lipót 1701-ben törvényen kívül helyezte a cigányokat.
- Mária Terézia 1749. évi rendeletében kiutasított az országból minden cigányt, aki nem telepedett le, további rendeleteivel pedig teljes asszimilációt szorgalmazott.
- II. József folytatta az erőszakos asszimiláló politikát, illetve kiterjesztette azok érvényességét Erdélyre is.

Mária Terézia és II. József rendelkezéseit Magyarország és Erdély nagy részén sem a hatóságok, sem a cigányok nem vették túl komolyan, amennyire lehetett, kibújtak a végrehajtása alól.
A XVIII. századtól megkezdett, a letelepedésre és az asszimilációra irányuló rendelkezések, intézkedések hatása fokozatosan teljesedett ki. Az erre irányuló rendeletek rejtetten hatottak, az 1893. évi népszámláláskor a magyarországi cigányság kb. 90%-a már letelepedett és állandó lakóhellyel rendelkezett.

A cigányság helyzete Magyarországon 1945-ig

Az 1893-ban tartott cinágyösszeíráskor 275 000 cigányt írtak össze hazánkban, ekkor már a nagy többség „állandóan letelepedettnek” számított, „huzamosabban egy helyben tartózkodónak”, azaz „félvándornak” mintegy 20 000, míg „kóbor cigánynak” 9 000 főt neveztek a népszámlálás adatai alapján. A megnevezett kategóriák mutatják, hogy a cigányság nem alkotott homogén közösséget ebben az időszakban (sem): a szociológiai mutatókat tekintve a letelepedett cigányoknak nevezettek mutatták a legjobb, míg a kóbor cigányok a legrosszabb jellemzőket – igaz ez az átlagéletkorra, a gyerekszámra, a lakásviszonyokra, a foglalkoztatottságra.

Ebben az időszakban a cigánykérdés fő okát még mindig a vándorlásban látták. Éppen ezért az összeírás célja az volt, hogy adatokat gyűjtsenek egy, a problémát kezelni tudó rendelet megalkotásához – a Statisztika Hivatal kiadványának előszavában szerepel a megfogalmazott cél, „a csavargási ügyek rendezése és ezzel kapcsolatban a kóbor cigányok letelepítése”. Ez a rendeletet 1916-ban született meg; korábban, 1880 és 1910 között a vármegyék saját hatáskörükben intézkedtek a vándorlások visszaszorítása érdekében. Az 15 000/1916-os rendelet az alábbi módon határozott a kóborló romákról:

Kóborlónak számít az, aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakhelye van. Akinek van igazolható lakhelye, de nem tartózkodik ott, vissza lehet toloncolni! Egyetlen cigány sem hagyhatja el engedély nélkül (elöljárósági vagy rendőrségi) a nyilvántartott lakhelyének belterületét. A községi elöljáróságnak nyilvántartásba kell vennie a cigányokat, és rendszeres orvosi ellenőrzés alá kell vonni őket. A nyilvántartott cigány az elvégzett szolgáltatásokért, illetve munkájáért járó díjakat nem kaphatja kézhez – azt a község által kijelölt egyén kezeli!

A hatóságok gyakorta próbálkoztak, különféle módokon, a kóborló cigány családok letelepítésével, illetve a deviánsnak tekintett magatartásformák visszaszorításával. 1928-ban a II. Büntetőnovella (1928. évi X. törvény) megrögzött rendelkezései tömegeiben érintették a beilleszkedni nem tudó, csavargó és bűnt elkövető cigányokat, mivel a rendelet szerint önhibájukból válnak folyamatosan újra és újra bűnelkövetővé. 1931-től a vándoripari engedélyek kiadását korlátozták tovább nehezítve ezzel a cigányság életkörülményeit, hiszen a munkavállalási lehetőségeket tovább szűkítették a cigányok számára. Egy 1938-as rendelet szerint minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni – ezen rendelet, valamint Endre László későbbi államtitkár 1934-es követelése a cigányok koncentrációs táborba való zárásáról és a férfiak sterilizálásáról a közvetlen előzményeit és alapját képezik a magyarországi romák holokausztjának.

„A magyarországi áldozatok számáról máig vitát folynak, a kutatások a több tízezres számot valószínűsítik. (…) ..több településen, például Esztergomban 1942-ben, zárt cigánytelep létesítéséről döntöttek a városatyák, amit csak a munkavégzés céljából hagyhattak el. 1944 tavaszán-nyarán több város és sok falu roma lakosságát munkatáborokba viszik Szolnok, Csongrád, Bács-Kiskun, Pest, Heves megyékből, augusztusban pedig a Honvédelmi Minisztérium elrendeli a cigány munkásszázadok felállítását. 1944. november másodikán-harmadikán megindul a roma családok összeszedése és internálása Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest megye településeiről. A Pest környéki romákat családostul, gyerekestül, november másodika és hatodika közt szedik össze a helyi csendőrségek, majd az óbudai téglagyárba viszik őket. Innen november 10-én marhavagonokban szállítják Dachauba, majd három nap elteltével a nőket és a gyerekeket tovább Ravensbrückbe.(…)” (Bernáth Gábor, 2002. augusztus 2. RSK)

A cigányság helyzete Magyarországon 1945-től napjainkig

A II. világháború után, 1957-ig a cigányokkal a minisztériumok foglalkoztak, a probléma kezelésére számtalan koncepció és magatartásforma alkalmazása jellemző, az atyáskodó bánásmódtól (segélyezésért cserébe hasonulás várása) egészen a durva zaklatásig és erőszakos áttelepítésekig. A személyi igazolvány 1954-es bevezetése, a cigányokat ismételten hátrányos megkülönböztetésbe taszította; egyrészt a kiadáshoz szükséges iratok hiánya miatt, másrészt az eltérő színű (fekete) igazolvány segítségével a rendőrség megkülönböztethette a „megbízhatatlan elemeket”. 1955-ben az Egészségügyi Minisztérium készített egy tervezetet a „cigányság társadalmi, szociális, egészségügyi és kulturális helyzetének megjavítására”, melyet 1961-ben párthatározat követett, a párthatározat a cigánykérdést szociális problémaként fogalmazta meg. Ebben az időszakban a cigányok 70-80%-a a társadalomtól elkülönülten, telepeken élt (a kóbor cigányok sátrakban, míg a letelepedettek vályogkunyhókban, helyenként házakban). A telepeken erőszakos mosdatások, fertőtlenítések folytak, ha bűncselekményt követett el valaki, a rendőrség sorra vette a telep lakóit, akik védelem nélkül álltak a hivatalos szervvel szemben.

A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége az ötvenes években a cigány értelmiségiek – László Máriával, az első cigány származású főtitkárral az élen –kezdeményezésére alakult meg. Tevékenységüket 1961-ig folytathatták, ekkor ugyanis a nemzetiségi szövetségre törekvő csoportosulás kapcsán egyértelműen kijelentette Kádár János, hogy a cigányság nem nemzetiség, s nyelvük, kultúrájuk, hagyományos kötöttségeik akadályozzák a legfőbb célt, a társadalomba való teljes beolvadást. A párthatározat szemléletéből adódóan (a cigánykérdés nem nemzetiségi, hanem szociális ügy) szociális válságkezelési-stratégia kialakítását szorgalmazták. 1965-ben indítottak egy, a cigánytelepek felszámolására irányuló programot – az állandó keresettel rendelkezők kedvezményes kamatú kölcsönt vehettek fel „CS” lakások építésére, illetve régi parasztházak felújítására. Az új lakások építése és a régi házak felújítása a telepszerű elrendezést nem változtatta meg, hiszen az új, „CS” házak egymás mellé épültek, az öreg parasztházakat pedig leginkább infrastruktúrával nem rendelkező kistelepüléseken lehetett megvásárolni. A korábbiakhoz képest azonban ez is nagy mértékű javulásnak tekinthető a lakhatási viszonyok területén.

Az 1980-as évek végére jellemző, hogy a cigányság helyzete az előző évtizedekhez képest sokat javult. Ez a lehetőségeket teremtő tendencia azonban nem tekinthető általánosnak és egyáltalán nem tekinthető kiforrott és megszilárdult állapotnak.

A bíztató jelek a rendszerváltást követően visszájukra fordultak. A rendszerváltás vesztesei első körben az alacsony iskolázottságú rétegek voltak, a korábban leginkább segédmunkásként dolgozó cigányság pedig ebbe a körbe tartozik. Bár megfigyelhetőek kedvező folyamatok is, de – megfelelő esélyek, lehetőségek hiányában – a cigány családok jelentős részének egyáltalán nincs esélye, akár csak a rendszerváltás közvetlenül megelőző időpontban elért életszínvonalat is elérni.

Az alább felsorolt események, folyamatok formálták/formálják leginkább a magyarországi cigány közösség helyzetét:

- létrejöttek a kisebbségi, köztük a cigány önkormányzatok,
- kialakult egy cigány értelmiségi réteg,
- romológia tanszékek szerveződtek (Debrecen, Kaposvár, Nyíregyháza, Pécs, Zsámbék),
- jelentősen megszaporodott a cigánysággal foglalkozó publikációk, illetve a cigány nyelvű kiadványok száma
- cigány nemzetiségi iskolák jöttek.

Tanítsák a magyar történelem cigány hőseit a gyerekeinknek!

A magyar társadalomban és a neki közvetítő médiában a magyarországi cigányság általában negatív előjellel kerül szóba, ha szerencséjük van, akkor, mint muzsikusok kerülnek be a hírekbe. Mint Budapest nyolcadik kerületében, ahol a cigányokról szóló pozitív képet a Muzsikus cigányok parkja próbálja közvetíteni. Pedig a cigány sorsok ennél jóval sokszínűbbek, ma is, akárcsak a múltban, amikor ugyanúgy elszenvedték a magyar történelem legnagyobb sorstragédiáit, mint nem cigány honfitársaik.

Roma holokauszt.

A Nemzetközi Roma Nap alkalmából a Roma Sajtóközpont Aranypánt-díjat hirdetett, amelyet hétköznapi roma hősöknek adnak át, a szavazataink alapján; olyan emberekről van szó, akikre nemcsak saját közösségük, de mindannyian büszkék lehetünk. Szakács, pék, buszsofőr, főnővér, gyári munkás. Olyan emberek, akikre nézve talán nem is jut eszünkbe, hogy romák, mert nem igazolják negatív sztereotípiáinkat. Az Aranypánt-elnevezés erre a cigány mondásra utal: „Homlokomon két aranypánt van. Az egyik a cigányságom, a másik a magyarságom”. Ez a mondás kíséri végig a magyar történelem neves és névtelen cigány hőseit is. Olyan hősökét, akiknek a neve ott kéne legyen a magyar történelemkönyvekben, esetleg külön utalva arra, cigányok voltak, hogy lássuk, mit köszönhetünk testvéreinknek.

Szabó Ilonka "Kócos" - hősi halált halt, Dilinkó Gábor "Bizsu" - hét év börtönre ítélték,Fehér Nándor (akkor 15 éves) - két és fél év börtönre ítélték, Horváth Aladár, Kuti László, Kisnémet László "Cigány Laci" - büntetése ismeretlen, Horváth Károly - büntetése ismeretlen, Radics József - öt év börtönre ítélték, Damu János - négy év börtönre ítélték, Való Mátyás "Csoki" - hat év börtönre ítélték, Fátyol István - börtönre ítélték, Kóté Sörös József "Holi" - kivégezték, Csányi Sándor - kivégezték, Falusi János - emigrált, esetleges büntetése ismeretlen, Fátyol István - börtönre ítélték, Kolompár János - kivégezték, Sztojka László - tizennégy év börtönre ítélték, Sztojka Vince - tizennégy év börtönre ítélték, Sztojka Péter - tíz év börtönre ítélték, Dandos Gyula, Kolompár Mátyás - kivégezték.

A fenti felsorolás csak pár név az 1956-os forradalom cigány résztvevői közül. Igen, az ‘56-os forradalomban, a ‘48-as forradalom és szabadságharcban, de a második világháborúban vagy az elsőben is számtalan cigány honfitársunk halt meg a hazájáért és az eszményiért. A történelemkönyvekben nincs benne, de a budapesti forradalmárok 5-8%-a lehetett roma 1956-ban, ez a szám pedig bőven meghaladja az akkori budapesti cigányság arányszámát. Az is kevéssé ismert tény, hogy a megtorlások idején számtalan zenész cigány családot lehetetlenítettek el azzal, hogy bevonták zenész engedélyüket a forradalomban való részvételük miatt.

Bizsu, az újpesti cigányfiú – polgári nevén Dilinkó Gábor, naiv cigány festő, akit II. Erzsébet brit királynő is kitüntetett – négy hónapos terhes barátnőjét keresve keveredett a Corvin közbe. "Valahol bent Pesten csavarogtak, jött a tömeg, harsogták: Aki magyar, velünk tart! Ő velük ment" – emlékszik vissza Bizsu. A saját indíttatásáról ezt mondja: "Annyit tudtam, hogy ruszkik haza! Menjenek haza az idegen katonák, mi ezek ellen harcoltunk. Engem az ideológia abszolút nem érdekelt." Az élettárs, a tizenhét éves cigánylány, akit Kócos vagy Kócosak néven ismertek a szabadságharcosok. Polgári neve Szabó Ilonka volt. A Práter utca végén lőtték agyon, 1956. október 28-án. Emléktáblája van a Corvin közben.

Az sincs benne a történelemkönyvekben, hogy Gábor Áron, aki a híres rézágyút gyártotta, a történészek szerint valószínűleg szintén cigány származású volt, sőt, ágyúöntödéjében a munkások többsége is cigány volt, de számos egyszerű roma közkatona is akadt a ‘48-as szabadságharcosok között. De túl kevesen ismerik hazánkban Sárközi Ferenc nevét is, aki "Kossuth cigány hadnagyaként" vált ismertté, az elsők között jelentkezett a honvéd hadseregbe, és feltehetően ő és zenészcsapata szerezte a “Kossuth Lajos azt üzente” kezdetű dalt.

De a két világháború áldozatai és a trianoni tragédia elszenvedői között is ott találjuk a magyarországi cigányság tagjait. És biztosak lehetünk benne, sokkal több cigány esett el a harcmezőkön Magyarország védelmében, mint vitéz vagy gróf, róluk mégsem neveztek el utcát.

Amikor a magyar történelem nagy pillanataiban kiemelkedőt teljesítő cigányok történeteit olvassuk, valahogy mindig azt találjuk, amit a 15 éves Fehér Nándor mondott arról, miért csatlakozott a felkelőkhöz 1956-ban: "Azt kiabálták, hogy aki magyar, velünk tart. Hát, mondom, én megyek velük, mint a franckarika. Persze, hogy megyek. Mert én egyszerre magyar, meg cigány is vagyok."

De nem kell ennyire messze mennünk a történelemben, hogy újabb példát találjunk. 1990-ben a marosvásárhelyi pogrom idején, amikor a román soviniszták megtámadták a helyi magyarokat, amikor az író Sütő András szemét kiverték, a döntő pillanatban zúgott fel a "Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!" Kiáltás, és a lenézett környékbeli cigányok keltek a magyarok segítségére.

A cigányság magyarországi története nem tavaly kezdődött és nem a rendszerváltáskor, és ez nem valamiféle egyoldalú történet, amelyben a cigányság csak kapott, és ne adott volna. Sőt, a történelem legnehezebb pillanataiban számtalan cigány honfitársunk adta vérét az egész magyar nemzetért, a cigányságot is magába foglaló magyar nemzetért, hiszen nekik ez sose volt kérdés, hogy magyarnak (is) tartják magukat.

Ne felejtsük el, hogy az összetartozásért a legtöbbet a mindenkori magyar államnak kell tennie, és ezt nem az érdekérvényesítő képességekkel alig rendelkező cigány kisebbségnek, hanem elsősorban nekünk, a többségi társadalom tagjainak kell elősegíteni.

Kötelességünk, hogy minél több emberrel ismertessük meg ezeket a történeteket, hogy még több Sárközi Gábor, Szabó Ilonka és Fehér Gábor mondhassa azt jóérzéssel: ez az ő hazája, ahol egyenrangú emberként él, "ahol élnie, halnia kell". Mert ez közös ügyünk.

Indián